– Iszik a férjem – mondta az asszony, s ahogy keserűen fölnevetett, az évek visszafelé kezdtek peregni olyan gyorsan, hogy mire az asszony ráeszmélt, már az 1973-ik esztendőben jártunk.
– Akkor született a kislányunk! – kiáltotta az asszony. – Emlékszem, indultunk a szüleihez, s döbbenten vettem észre, a férjem részeg. Rájöttem, egyáltalán nem bírja az alkoholt. Ezért aztán, ha vendégségbe mentünk, megbeszéltük, jelt adok, s nem iszik többet. Sosem állta meg. Kezdetben csak alkalomszerűen csípett be, később már ő maga kereste – az alkalmakat. Én pedig, hogy elejét vegyem ezeknek, száműztem otthonról minden csepp alkoholt. Meg akartam menteni a férjemet! Napokon, hónapokon át töprengtem, miért jó neki az, ha iszik. Azt gondoltam ki, valójában gyönge ember az én férjem; nem bírja a felelősséget, inkább elmenekül. Csakhogy minden menekvésével engem büntetett, s hozott kínosabbnál kínosabb helyzetbe. Akkoriban a férjemnek igazán jó állása volt. Jogászként dolgozott az Ipari Minisztériumban. Égyik délelőtt hívtak a minisztériumból. Kértek, sürgősen tüntessem el, dugjam el a részeg férjemet – a miniszter elől. Sírva rohantam Pistáért, s bevittem Kerepestarcsára, az idegosztályra. Másfél-két hónapig kezelték. Utána jöttek a fogadkozások, ezentúl rendben lesz minden, és soha többé nem kerül ide. Mindössze három hónapig bírta ki ital nélkül. Ivott, ténfergett, cigarettázott és hülyeségeket beszélt.
– Minek gyötörtök? – hajtogatta. – És miért éppen engemet. Hiszen mások is isznak, mindig, mindenütt.
– Csakhogy, te, Zoltán, nem bírod! – magyaráztam, és még az is előfordult, hogy eléje térdepeltem, úgy könyörögtem, amikor az apám haldoklóit, a lányom pedig epilepsziás rohamot kapott. – Pista, kedvesem, csak most az egyszer ne igyál! – De őt nem indította meg senki és semmi. Ivott, a minisztériumot pedig otthagyta.
– Túl sok nekem ez a munka – magyarázta, holott éppen akkor kapott miniszteri dicséretet.
Most már tudom, az első jel után messzire kellett volna menekülni a férjemtől. De menekülés helyett családi házat kezdtünk építeni. És összeköltöztünk Pista nagyon öreg édesanyjával, meg Emmával, Zoltán egyik nagynénikéjével. A ház szép és kétszintes. Mindenkinek van egy szobája. Magunkra zárjuk azokat és sírdogálunk benne. A kislány éjszakánként csapkod, kiabál és a kamasz fiamon is kitört az epilepszia. Minduntalan arra kérnek, vagy a papa menjen el a házból vagy mi hagyjunk itt mindent.
– Annyira azért nem rossz a helyzetünk – magyarázom ilyenkor a gyerekeknek, és arra hivatkozom, bár az érvelésem hamis, hogy hiszen van mindenkinek külön szobája. így vigasztalom őket, s közben rettegve várjuk a napokat: Pista hazatántorgásait, amikor véresen és mocskosan elvágódik a parkettán, s mi ruhástól a fürdőkádba vonszoljuk.
– Anya, kérdezi ilyenkor a lányom, hogy lehetséges mindez? Hiszen a papa kedves, intelligens ember.
– Nem tudom, kicsim, mondom s megsimogatom a haját. És felidéződik a múlt. Olyan romantikus volt a mi összetalálkozásunk. Épp hogy betöltöttem a tizenhetedik évemet, amikor apám, aki sofőr volt a a filmgyárban, elvitt statisztálni. De egy pillanatra sem tágított ám mellőlem, nehogy valaki megrontson. Akkor találkoztam Pistával. Egy évig udvarolt, azután összeházasodtunk. Hat évig ő tanult, utána meg én. Végiggondolva e huszonhat évet, melyet együtt töltöttünk, egyre többször gondolok arra, talán a férjem választott rosszul. Hozzá képest ugyanis túlságosan energikus vagyok. Lehet, hogy mellettem, miattam kezdte magát egyre erőtlenebbnek érezni?
– Pista – mondogattam neki -, másféle nő illene hozzád. Olyan pátyolgatós. Menj hát. De ő nem ment, csak írogatta hozzám részegül-józanul a verseket. Csakhogy én akkor már nem andalító versekre vágytam, hanem egy megbízható társra. Kezdtem nem becsülni. És mégsem váltam el, mert a mi katolikus családunkban nem volt divat a válás. Teltek az évek, Pista ivott és egyre többet hazudott. Valahogyan meg kellett magyaráznia magának és nekem is, miért maradozik ki – a munkahelyéről. Hol szívbetegnek mondta magát, máskor meg, micsoda kegyetlenség, elhitette velem, agydaganata van. A rémülettől összeszorult a szívem, amikor fölhívtam a Sportkórházat. Az én Pistám agydaganatáról persze nem tudtak semmit. Annyiszor becsapott, átvert és megalázott! Aztán bekerült megint a kórházba, ahol kapszulát ültettek a testébe. Az első egy évig használt, a második már csak hat-hét hónapig. És újabb ivászatok jöttek, meg hazudozások, s hogy ne maradjunk szégyenben, hamis kórházi zárójelentéseket kértünk, amelyekből Pista igazi baja, az alkoholizmusa sohasem derült ki.
– Hagyjatok már békén! Ne üljetek az életemre! – ordítozta. Mert meg van győződve, csakis mi vagyunk az oka annak, hogy ő iszik. Tavaly húsvétkor aztán megütött, úgy, hogy betört az orrom. Akkor azt mondtam neki, felejtsen el, mint feleséget. És beadtam a válópert. De az apám megbetegedett, tudtam, csak hónapjai vannak az életéből, s nem mentem el a tárgyalásra. Az apám meghalt, a férjem meg egyre kibírhatatlanabb lett. A múltkor részegen, valahol megégette a jobb karját, aztán el is vágódhatott, mert csupa sár volt és vérmérgezést kapott. Betegállományba került, a munkahelye meg fölmondott neki, a jogi és igazgatási osztály vezetőjének. Tudom, hogy a vállalat döntése jogtalan és érthető mégis. Pista ugyanis egyre-másra halogatta-napolgatta a tárgyalásait, a munkáját nem végezte jól. Mindig történt vele valami, hol az autó ütötte el, hol kutya harapta meg… A férjem a mai napig nem ismeri be, hogy beteg, alkoholista… Állítólag ez a legnagyobb baja. Hogy képtelen a ténnyel szembesülni. Pedig pszichológusokhoz is jártunk. Az utolsó reményem egy Emberbarát nevű alapítvány volt, de a férjem megszökött onnan is. Folyton abbahagy mindent. Mert gyönge. Ideggyönge. Ezt már az első ideg-gyógyintézeti kezelés után megmondták, s azt is, hogy ezentúl, évente kétszer, kis időre, egy-két hétre be kell feküdnie a kórházba. Sosem tette meg. Én meg, negyvenhárom éves létemre olyan fáradt vagyok! A bajommal végül magamra maradtam; a barátok is rég eltűntek mellőlünk. Be kell végre látnom, nem tudok segíteni a férjemen. Magányos lettem, de tudom, nem így kellene leélnem az életemet – örömök és ünnepnapok nélkül. Hiszen szorgalmas vagyok, három nyelven is beszélek, másodállásokat vállalok, otthon pedig még fordítok… Csak valahogy nem élek. Ezért határoztam úgy, keresek egy férfit. Szóltam az ismerőseimnek, hirdetéseket böngészek, amelyekben társnőt keresnek. Eddig három férfival találkoztam, egyikük sem hívott újból, ami kicsit fájt. Jó, tudom, nem vagyok én már se húszéves, se szexbomba. Csak egy alacsony, gömbölyű, kék szemű, kedves és törekvő asszony, akinek van két gyereke, egy iszákos férje, egy fél háza és talán még húsz-huszonöt éve…
Scipiades Erzsébet
Nők Lapja 1993/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Kocsma 1972-ben (Fortepan / Urbán Tamás)
