A Nők Lapja archívumából.

Ezüstbarna haját levágatta, körbenyiratta, blúzára magas galléros, vértszerű pulóvert húzott, most olyan, mint a fiatal Jeanne d’Arc.

— Farkaslyuk. Hallotta már ezt a községnevet?

Jeanne d’Arc-ot most már őszülő hajjal is el tudom képzelni.

— Valahol itt kell lennie, Miskolc körül.

Előtte, a rekamiéra terítve, Magyarország részletes közigazgatási térképe. Piros ceruzával a kezében keresgél a hatalmas papírmezőn. Minden fellépéséről naplót vezet, versmondó útjának valamennyi állomását gondosan bekarikázza. A térkép már tarka a piros köröktől. Nincs olyan városa, községe az országnak, s pusztája is alig, ahol az elmúlt tizenöt évben nem szerepelt.

Tegnap Farkaslyukon mondott népballadákat.

— Nagyon szép este volt. Az iskolaterem zsúfolva közönséggel, még a folyosón is álltak, s a végén egyik ráadást a másik után követelték. Pedig igazán nem könnyű sétautakon jártunk. A jugoszláv, román és szlovák népköltészet hegyvidékére kapaszkodtunk fel; olyan magaslatokra, ahol már ritka a levegő, s az előbbrejutás komoly szellemi erőfeszítést kíván. Ez a kirándulás nekem is élmény volt. Ha jó a közönség, mindig új szépségeket fedezek fel a versben; hiszen ugyanazt a művet nem lehet kétszer egyformán, azonos hatással elmondani.

Már ketten is keressük Farkaslyuk helyét a térképen. De hiába. E párszáz lélekszámú község akkora pontocskát sem kapott, amekkorát a ceruzahegy szúr a papíron.

— Néha magam is meglepődöm, hogy a legegyszerűbb emberek mennyire fogékonyak a komoly irodalomra.

Hát igen, gondolom: mi, az irodalomban s környékén mozgó emberek csak a kulturális élet felületét látjuk. Számon tartjuk, ki kapott irodalmi díjat, vagy nyert a drámapályázaton; ki hányszor jelenik meg az Új Írásban és a Kortársban; s ki mennyi szerződést hord a zsebében; megjegyezzük, melyik író hol szerepel a protokoll listán, vagy a népszerűségi statisztikákban; bajnoki babérokat aratunk méltatlan szócsatákban s ellenfeleket szerzünk percfontosságú vitákban — de e látványos közéleti és szakmai kultúra mögött, az érvényesülés esélyeitől távol, létezik egy másfajta kulturális élet is: elevenebb, termékenyebb és gazdagabb — amelyet ők irányítanak: a Déryné Színház falujáró színészei, a művészeti klubok előadói, az iskolatermekben fellépő muzsikusok és versmondók; s amely mégiscsak több figyelmet érdemelne.

Jancsó Adrienne az elmúlt évben kétszázötven előadóestet tartott. Török Erzsivel, Béres Ferenccel vagy egyedül. S gyakran olyan községekben is, amelyeket nem jelölnek a térképen.

Fiatalabb éveiben a marosvásárhelyi színház tagja volt. De személye és szerepe elválaszthatatlan az irodalomtól: kezdő lépteire nem kisebb írók ügyeltek, mint Áprily Lajos, Dsida Jenő, Tamási Áron, Asztalos István, Molter Károly. Így lett belőle gyakorló múzsa, nagy művek születésének tanúja, másra-hivatott pályatárs, s az irodalom védence és lelkes propagálóra is.

— Eddig mintegy ezerötszáz verset tanultam meg. Ez a versanyag folyton hullámzik bennem; a felszínre csapódik, majd alámerül, hogy aztán váratlanul ismét felbukkanjon.

Később a Madách, a Néphadsereg s vidéki színházak szerződtették. Az aktív színházba azonban nem tudott tartósan beilleszkedni.

— Én a színpadon egyeduralomra törekszem. Ugye, nem ért félre? A partner legtöbbször zavarba hoz. Azt szeretem, akkor érzem magam biztonságban, ha egyedül tartom kezemben a közönséget; ha a figyelem s a szavak akusztikája szerint szabadon változtathatok az előadói stílusomon. Mert nincs merev stílus. Nincs egyedül üdvözítő felfogás. Ebben nem hiszek.

Jancsó Adrienne az Irodalmi Színpad törzsgárdájához tartozik, örül ennek a rangnak, szerepnek. Bár gyakran kényelmetlennek érzi.

— Ülök az öltözőben, ülök és várok, s hallom, hogy valaki másként mondja el a számomra oly kedves verseket. Ez bizony kellemetlen. Aztán az én számom következik. S mire a közönség alaposabban megnézte a ruhámat, már le is kell lépnem a színpadról.

Ezért vállalja inkább a fárasztó vidéki utakat.

Mielőtt összehajtaná a térképet, azt is megmutatja, hol voltak a legnagyobb sikerei?

— Ott, ahol nem vezették félre a közönséget. Mert előfordul, hogy a szervezők, üzleti fogásból, táncos plakátbetűkkel magyar nóta és népdalestet hirdetnek. Ilyenkor nagyon nehéz kontaktust találni. A közönségnek tudnia kell, hogy mit várjon az előadóktól. Akkor a legfajsúlyosabb irodalmi műsort is meghálálja.

A Frankel Leó utcai lakásban, amelynek egyik szárnyát bérli, a közvetlen szoba-szomszédságában két költő lakik: Áprily Lajos és Jékely Zoltán.

—ip

Nők Lapja 1962/12. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Rédner Márta, Nők Lapja archívum, Canva