Hogy, hogy nem, a koronát viselő asszonyokat a történelem során mindig is körülvette valamiféle frivol gyanú.

A köztudat nem sok király- és császárnőt tart számon, akiket azonban igen, azokról többnyire tud valami terhelőt is, persze a magánéletükről, és a férfiakról, akikkel állítólag dolguk volt. Roppant jellemző, hogy a valóságban igen jámbor koronás hölgyekről is gonosz pletykák vannak forgalomban. Az ok: régente egy nőuralkodó, hatalmánál fogva mindig is többet tehetett saját boldogságáért, mint alacsonyabb rangú vagy közrendű nőtársai, s akár megtette, akár nem, azért feltételezték róla. Volt persze, aki rászolgált a pletykákra: Messalina római és Theodora bizánci császárné például csakugyan kiérdemelték kedvezőtlen történelmi sajtójukat. Hasonlóképpen az orosz cárnők némelyike.

Rossz hírű cárnők

Oroszországban (természetesen történelmileg) úgy alakult, hogy a tizennyolcadik században több császárnő is trónra lépett. Császárnők, mert a Nagy Péter (1682-1725) által felvett cári cím ennyit jelent. Katalinnak hívták az elsőt, aki magának Péternek volt az özvegye. Az ő múltjáról is csúf dolgokat rebesgettek. Valami lehetett a pletykákban, mert mindössze két évig uralkodott,- azután, alighanem szifiliszben, meghalt. Halála után három évvel ismét nő lett az uralkodó: Anna cárnő. A birodalom irányítását egy bizonyos Bironra, szeretői egyikére bízta, maga inkább a bevezetőben említett boldogságkereséssel foglalkozott. 1741-ben újabb nő ül Nagy Péter trónján – Erzsébet. Angol névrokonához hasonlóan soha nem ment férjhez, hacsak nem volt igaz pletyka, miszerint titokban megesküdött Razumovszkij gróffal, számos szeretője egyikével.

Úgy látszik, a dolog – mármint a cárnők felszabadult életvezetése – hagyomány lett, és ezt az arisztokrácia is elfogadta. Jött azonban Nagy Katalin, aki képes volt rá, hogy újabb meglepetésekkel szolgáljon…

A hibbant cár özvegye

III. Péter, Erzsébet utóda nem volt teljesen épelméjű, úgyhogy alattvalói kritikaképpen megbuktatták és megölték. Özvegye nála jóval különb személy, egy német hercegnő volt – ő lett a későbbi Nagy Katalin. A pravoszláv hitre való áttérésekor a Jekatyerina Alekszejevna nevet kapta, s e néven is vonult be a történelembe.

A következőkben ugyancsak házon belüli ügyeiről lesz szó, tény viszont, hogy nagyszabású uralkodó, egyébként pedig a külföldi és orosz kultúra támogatója volt.

A rossz véget ért cár, III. Péter természete XV. Lajos francia királyéra hasonlított – a Nők Lapja olvasói emlékezhetnek rá: Lajos volt, aki a XVIII. század kellős közepén háremet működtetett Európában. Péter is csapatostul tartotta a szeretőket, úgyhogy felesége az egyikre, Voroncova udvarhölgyre némi joggal mondta: „a főháremhölgy”.

Elözvegyülvén és a trónra lépvén Katalin folytatta nőelődei fentebb ismertetett gyakorlatát. Első szeretője bizonyos Szaltikov gróf volt, aki azonban nem bírt férfiúi büszkeségével, és elfecsegte, kinek az ágyát melegíti. Érdemei elismerése mellett más, fontos beosztásba helyezték, ő lett Oroszország stockholmi nagykövete.

Még nagyobb karriert csinált egy lengyel nagyúr, Stanislaw August Poniatowski herceg – az ő férfiúi és egyéb szolgálatait uralkodónője Lengyelország királyi trónjával honorálta.

Az Orlov-korszak

Poniatowski távoztával II. Katalin egy darabig egyedül volt – a rosszindulatú kortársak legalábbis nem tudtak szeretőről.

Ezután kezdődött Katalin viszonya Grigorij Grigorjevics Orlovval, méghozzá valószínűleg igazi szerelem nyomán. Orlov nem a szeretői pozícióval járó pénz és befolyás miatt tette, amit tett, igaz, rosszul sem járt. A történészek összeszámolták, mennyit költött Katalin a szeretőire, s mint kitűnik, az összesen nyolcvanmillió rubelből tizenvalahány az ő markát ütötte.

Grigorij Grigorjevics utóbb fiút is nemzett Katalinnak, aki azonban, tekintettel „vegyes” származására, a Lobrinszkij nevet, és mindössze a grófi címet kapta. Orlov szeretett volna egybekelni Katalinnal, erről azonban hiába ábrándozott. Viszonyukban mindazonáltal volt valami a kor házasfeleinek kapcsolatából: Orlov időnként elverte a cárnőt.

Mint rendesen, az orosz udvarban is akadtak, akik sokallták a szerető befolyását – és igen hatékony módszert választottak az eltávolítására. Amikor egyszer Orlov és fivére – aki mellesleg tevőleges szerepet játszott Katalin megözvegyítésében – vadászni mentek, a cárnőnek bemutattak egy Viszjonszkij nevű jóképű tisztet. A kísérlet sikerült, Katalin így búcsúzott a fiatalembertől: „szeretnélek viszontlátni”.

A tapasztalt komorna ebből már tudhatta, hogy el kell vinnie Viszjonszkijt orvosi vizsgálatra, megállapítandó, nem szenved-e valamilyen nemi betegségben. Az eredmény kedvező lehetett, mert a hadnagy hamarosan udvari kamarássá lépett elő. Egy napon bevezették egy titkos lakosztályba, és egy aranykulcsot nyomtak a kezébe. A kulcs egy szekretert nyitott – benne száznyolcvanezer ezüstrubellel. Kedves gesztusként a cárnőtől…

Orlov azonban ezzel csak egy időre esett ki Katalin kegyeiből – addig szervezkedett, míg Viszjonszkij egyszer csak valamelyik távoli kormányzóságban találta magát – ha szép jövedelem birtokosaként is.

Az ellenpárt mégsem adta fel, és újabb jelölttel állt elő, ezúttal egy Vaszilikov nevű ifjú személyében. Katalin ismét elcsábult, Grigorij Grigorjevicsnek pedig választania kellett, hová menne szívesebben, vidéki birtokaira vagy Szibériába. Inkább a vadászgatást választotta.

Katalinról mindazonáltal nem tett le, és két éven át ostromolta, hogy visszaférkőzhessen kegyeibe. A türelem rózsát terem: Vaszilikov egy napon üzenetet kapott, hogy azonnal hagyja el Pétervárt, és Moszkvában várjon újabb utasításra. Megpróbált utoljára kapcsolatba lépni Katalinnal, de már a palotába sem engedték be. Moszkvában gazdag búcsúajándék és húszezer rubel évjáradék várta. A terep ismét Őrlővé volt. Ám csak átmenetileg: feltűnt egy új, ifjú vetélytárs, a jóképű és okos gárdahadnagy, Grigorij Alexandrovics Patyomkin.

A félszemű kegyenc

Patyomkinnak eleinte természetesen megvolt mind a két szeme – amíg Alekszej Orlov egy biliárddákóval ki nem szúrta az egyiket. Azt remélte, így majd kevésbé lesz vonzó Katalin számára – már ebből is kitetszik, miféle ember volt. Egyébként Alekszej Orlov is részt vett a cárnő férje, III. Péter meggyilkolásában. Feljegyezték továbbá, hogy az Orlov fivérek palotájuk ablakából válogattak a hölgy járókelők közül, aki megtetszett, szolgáikkal behurcoltatták magukhoz. Ha nem akart a kedvükre tenni, a férfi cselédekkel megerőszakoltatták.

Katalinnal sikerült elhitetni, hogy Patyomkin provokálta a balul végződött verekedést, és egy időre eltanácsolta kedvesét az udvartól.

Kiderült azonban, hogy személye nem nélkülözhető, s hamarosan – fekete kendővel a szemén – ismét rész vett az államügyek irányításában, főszárnysegéddé lépett elő, és hathatósan szorította vissza Orlovékat.

Mivel pedig az idő őt sem kímélte, gondoskodott róla, hogy hatalma megtartásával megszabadulhasson más, egyre terhesebb feladataitól. Maga keresett utódokat magának, s élete végéig az ő tiszte volt az „új fiúk” felhajtása. A cárnő elintézte, hogy II. József császár hercegi rangot adjon neki.

Köreit Grigorij Orlov sem zavarta többé. Bár a vad főnemes és exszerető még sokáig tagja volt Katalin kormányainak, meghittebb viszony már nem alakult ki közte és úrnője között. Patyomkin ráadásul túl is élte őt – Grigorij Grigorjevics fiatalon, negyvenkilenc éves korában meghalt. Mint feljegyezték, megzavarodott elmével érte a vég, ami meglehetősen valószínűvé teszi, hogy a szifilisz okozta halálát.

Fiatalon ment el egyébként egy másik szerető, bizonyos Lanszkoj is. Ővele állítólag egy túlzott mértékben fogyasztott szerelmi ajzószer, a kőrisbogárpor végzett. (Vagy egyéb méreg, ki tudja…) Lanszkoj után Mamonov jött, aki azonban gyorsan elvágta magát a cárnőnél: rajtakapták egy hercegnővel. Mamonovot a tatár Zubov követte, aki végül is túlélte az 1785-ben elhunyt Katalint – és utóbb tagja volt az összeesküvő csoportnak is, amely meggyilkolta a cárnő fiát, az enyhén háborodott Pál cárt. Pál tehetséges, de elég különös figura volt, szerette volna elfoglalni Angliát, amikor pedig a szövetségesül felkért európai királyok nem voltak hajlandók együttműködni vele, kihívta őket párbajra.

Idegrendszere sajátos működését alighanem ugyanaz okozta, ami jellegzetes nyeregorrát – a szifilisz, amelyet valószínűleg Katalintól, anyai örökségként kapott.

(kőrös)

Nők Lapja 1992/47. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Festmény II. Katalin és II. József találkozójáról 1787-ből (Getty Images)