Lucy megálmodója: Marian Keyes

A Lucy Sullivan férjhez megy című könyv, a Nők Lapja Regények első darabja szerzőjét, Marian Keyest vendégül láthattuk Magyarországon. A nefelejcskék szemű fiatal nő olyan, akit fenntartás nélkül a szívünkbe zárunk. Temperamentumos, le se tagadhatná ír származását. Briliáns tehetség, jó beszélgetni vele.

A londoni évek után ismét szülővárosodban, Dublinban élsz. Milyen volt Írországban gyereknek lenni?
Öten voltunk testvérek. A nyári vakáció idején mindig elmentünk a nagymamámhoz. Az Atlanti-óceán partján állt a ház, ahol anyukám nevelkedett. Nem volt villany, este nagymama a kandalló fényénél mesélt a polgárháborúról, amikor nagyapámat az angolok börtönbe zárták, és semmit se tudott róla, kétségbeesetten várta a híreket. Amúgy víg kedélyű, egyszerű, de különleges teremtés volt, kifogyhatatlan repertoárral a régmúlt történeteiből, ami által az ír történelmet megismertük. Naprakész volt a legfrissebb pletykákban is, hogy ki ment férjhez, ki zördült össze a férjével, és mindezt azon a régi, archaikus nyelven adta elő – mintha megállt volna az idő.

Miért mentél el Londonba?
Huszonegy éves voltam, és nagyon boldogtalan. Szerettem volna elmenekülni abból a reménytelen helyzetből. Nem volt munkalehetőség, bár elvégeztem a jogi egyetemet, aminek nagyon örültek a szüleim. De úgy gondoltam, jobb lesz Londonban, ahol senki se ismer, és nem ítéli meg a cselekedeteimet. Éltem a középosztálybeli lányok életét.

Mint a regényedben Lucy…
Pontosan. Én is két lánnyal éltem együtt, olyanok voltunk, mint egy család, egymástól kértünk kölcsön pénzt, de jobb pólókat is.

Fiút is cseréltetek?
Olykor igen, és ha valakinek új barátja volt, bemutatta, szinte a beleegyezésünkkel kezdett randizni. A regénybeli Dániel a férjem, Tony. Előtte borzasztó pasasokkal jártam, mert semmi önbizalmam nem volt. Részben az én hibám, hogy ilyen férfiakat választottam, akik rengeteg fájdalmat okoztak. Aztán harmincéves koromra úgy elhatalmasodott az alkoholproblémám, olyan kilátástalannak láttam az életet, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni. Ezután kerültem be a rehabilitációs intézetbe, ahol megtanultam feldolgozni a veszteségeimet, és azt, hogy boldog is lehetek, ha kezembe veszem a sorsomat. Amikor kijöttem, még nem voltam gyógyult, de már megtaláltam az ösvényt, életemben először jó irányban indultam el. Azóta nem iszom – gyorsan le is kopogom -, és megismertem Tonyt. Bevallom, kezdetben kicsit unalmasnak is találtam, mert addig a rossz, veszélyes fiúkat kedveltem, de ebből is kigyógyultam. Arra vágyom, hogy olyan férfi legyen mellettem, aki jól bánik velem, megért. Moziba jártunk, beültünk vacsorázni, barátok voltunk, és a barátságból, mert ő türelmesen várt, lassan mély és őszinte szerelem lett. Ma már tisztán látom, hogy ő a sors ajándéka, a legjobb, ami történhetett velem, hogy találkoztunk.

Mint a regényben…
Igen. A regényben az egyetlen fikció az, hogy nem az apám alkoholista, valójában a saját alkoholproblémámat próbáltam kiírni magamból, őszintén szembenézni azzal, milyen szörnyen viselkedtem, mennyi fájdalmat okoztam a családomnak, a barátaimnak, és miközben újra átéltem a fájdalmat, igyekeztem megbocsátani magamnak, elengedni a múlt gyötrő emlékeit, hogy végül már csak az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott. Depressziós voltam, folyton kísértett a gondolat, hogy megőrülök, nem tudtam, ki vagyok, gyötört a bűntudat, amiért annyi fájdalmat okoztam, és sírtam – olykor sírok még ma is. De nem bánok semmit, mert ez által lettem az, aki ma vagyok.

Utána kezdtél el írni?
Nem, négy hónappal korábban, hogy abbahagytam az ivást, egy rettenetesen rossz, depressziós időszakban, amikor valami mély, belső késztetést éreztem, hogy meg kell kapaszkodnom valamiben ahhoz, hogy életben maradjak. Amikor az intézetből kijöttem, borzasztóan szorongtam, hogy ha nem iszom, nem fogok tudni írni se, úgyhogy hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor kiderült, hogy igenis tudok, hogy öröm és boldogság az írás.

Miért költöztél vissza Dublinba?
Írország különleges, a lelkivilágunk is más, mint az angoloké, képletesen szólva ők egyenesen mennek előre, mi jobban szeretjük a kanyargós utakat. A szívünk diktál, az érzelmeink, megérzéseink vezetnek, nem a logikus gondolkodás, talán ezért vagyunk kreatívak. Roppant fogékonyak vagyunk a humorra és a misztikus dolgokra, van bennünk valami sötét melankólia, érezzük a létezés fájdalmát, ezt próbáljuk humorral elviselhetővé tenni. Tele vagyunk vitalitással. Szeretem az ír embereket, mert szórakoztatók, nagylelkűek és vendégszeretők. Régen nem akartam ehhez a kis különc közösséghez tartozni, de ma már boldog vagyok, hogy írnek születtem.

Nagy Emőke