Marina Vladynak ez a legvonzóbb tulajdonsága: csak a mozi vásznán sztár — máskor soha. Nemcsak külseje egyszerű — készen vett ruhákat hord, nem festi magát, nem visel kesztyűt, kalapot, frizurája évék óta egyforma, konty, vagy kibontott haj — hanem a viselkedése is. Egyheti budapesti tartózkodása alatt soha nem voltak különleges, a világhírű sztároknak szinte kötelezően előírt ,,reklámszeszélyei”, mindig pontos volt, ízlett neki minden étel, elégedett volt a szobájával, s mosolyogva, türelmesen adta nemcsak az első száz, hanem a ki tudja hány ezredik autogrammot is! A liftesfiúnak, az úttörőknek, a múzeumkerti és várbeli sétálóknak, pécsi diáklányoknak az utcán, komlói bányászoknak az Olympia étteremben, és persze nézőinek.
Kellemesen lepte meg őt és a francia filmdelegáció többi tagját, hogy a sajtófogadáson az újságírók kizárólag művészeti problémák iránt érdeklődtek. S talán éppen azért, mert nem kérdezték, beszélt szívesen, kérdezetlenül magáról is. Vacsora és ebéd közben, a halászbástyai sétánál, a pécsi Zsolnay-gyárban… Tizennégyéves korában kezdett filmezni, azóta 34 film főszerepét játszotta, most 24 éves. Ahogyan Bánki Zsuzsának mesélte a Filmklubban, valamikor régen, pályája kezdetén, 15—16 éves korában öntelt volt és nagyképű. Azóta megértette, hogy aki nemcsak sztár, hanem művész is akar lenni, az csak alázattal, örök tanulási lázzal léphet a filmművészet útjára.
Egy évig nem játszott, pedig ügynökei tucatszámra hajtották föl neki a szerepeket. Egyik sem tetszett. Tavaly három, idén is három filmben játszik főszerepet, ezt az átlagot szeretné a következő években tartani. Kedves, dédelgetett terve, hogy bizonyos, neki nagyon tetsző szerepeket nem előre kikötött gázsiért, hanem a majd későbbi haszonból részesedve játszik el, kockáztatva azt is, hogy a film megbukik és ő nem kap semmit. Első ilyen filmjének címe: 325 000 frank. Roger Vailland, a nálunk is ismert haladó író regényéből készül. Fiatal nőt alakít benne, aki csak akkor hajlandó hozzámenni munkás szerelmeséhez, ha az kitör a munkáséletből és önállósul. Ehhez kellene a 325 000 frank. A fiú napi 16 órákat dolgozik érte — hiába. Mire meglenne a pénz, elveszti a fél karját.
Szabad idejében Marina Vlady két kisfiával foglalkozik. Három és öt évesek. Férjétől elvált, de a gyerekeket magához vette s ragaszkodik hozzá, hogy ő nevelje őket. Szigorú velük, következetes a büntetésben. Sokat, szívesen beszélget pedagógiai, anyai problémáiról. Oroszul, olaszul, angolul kitűnően beszél, de állandóan újabb nyelveket tanul, s ha csak teheti, túrázik az olasz—francia Alpokban, síel, lovagol, bőre szinte állandóan napbarnított a sportolástól.
Haja szőke, szeme kék, alakja sudár, izmos, arcának kifejezése százféle, minden indulatot, könnyű örömet, futó bánatot tükröző. Egyik este a Mátyás-pincében vacsorázott a cigányzene kedvéért. Pár perc alatt tucatnyi képet lehetett volna készíteni csak az arcáról, szeméről, mosolyáról, ahogyan a zene hatott rá. Meghatóan szép. Azon az estén Moldován Stefánia is az asztalnál ült, s a magyar énekesnő a francia filmszínésznőnek régi magyar népdalokat énekelt. Marina arca egyre komolyabbra vált, egyszerre azt láttuk, hogy lehajtja a fejét és kezével eltakarja az arcát. Mikor a szomorú, borús régi magyar dalnak vége lett, Marina felnézett: csupa könny volt a szeme. Meghatottságában szólni sem tudott, csak átkarolta Moldován Stefit és csókkal köszönte meg az élményt. Aztán letörölte a szeméből még mindig szivárgó könnyeket és ő kezdett énekelni. Kedves, meleg alt hangon — oroszul egy orosz népdalt…
Aki sírni tud egy dalon, az már nem lehet rossz-szívű. Marina valóban kedves, önzetlen, másokkal is mindig törődő nő. Ha a cigány csak neki húzta, volt rá szeme, szava, hogy elintézze: húzza az asztalnál ülő másik francia nőnek is. Kölcsönadta estélyi ruháját, púderjét, szempillafestékjét, nyakláncát — ha kérték.
Magyarországi látogatásától sokkal többet kapott, mint amit remélt. Meghatotta őt a mindenhonnan felé irányuló szeretet, és ő, aki mindig szeret nevetni, örömmel fedezte fel Budapesten és Pécsett is: mennyi a nevető ember minálunk. Gyorsan kötött ismeretségeket, szívesen, mindenről beszélt, tájékozott, szellemes társalgó. Egyszer valaki megjegyezte: milyen fiatal és milyen nagy múltja van már. Marina mosolyogva és nagyon magabiztosan felelte:
— De még nagyobb a jövőm.
Pongrácz Zsuzsa
Nők Lapja 1962/17. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images