Ha linóleumba metszeném kegyedet, ha így bizonyítanám soha meg nem szűnő rajongásomat, annak örülne? Vagy inkább egy plakátot kér saját magáról? Alfonz Mucha után szabadon? Hát, megpróbálhatom. Bár én inkább a szavak embere vagyok… Ön pedig olyan gyönyörű.

Egyáltalán lehet-e dicsérni a nőt? Kell-e dicsérni? És, ugyan miféleképpen? Bókokkal, szép szavakkal, ódákkal, szonettekkel, himnuszokkal, rajongó tekintetekkel, elsuttogott vallomásokkal, gyengéd érintésekkel, folytonos figyelmességekkel, apró gesztusokkal, pazar ajándékokkal, azaz ékszerekkel, bundákkal, vadászkastélyokkal? Mindezek alighanem csenevész próbálkozások, hiábavaló erőfeszítések, mivel ők, mármint a nők legkevésbé veszik dicséretnek. Eshet nekik jól, kegyesen elfogadhatják, esetenként akár el is érzékenyülhetnek tőle, ám dicséretnek bármi ilyesféle buzgalmat, törekvést, heveny igyekezetei aligha vesznek. Szent meggyőződésük ugyanis, hogy mindez, minimum, jár nekik. Ha szerencsénk van, akkor további törlesztés reményében előlegnek tekintik.

A dicséret azért jár nekik, mert vannak! És járna akkor is, ha történetesen szeszélyesek lennének, raplisok, kiszámíthatatlanok, sárkányok, boszorkányok, banyák, de hát ilyesminek a felvetése is csak merő férfiúi fantazmagória! És mi? Évezredek óta törjük magunkat reménytelenül, szánalmasan, buzgón, hogyan is tudnánk hódolatunkról, bámulatunkról, rajongásunkról biztosítani, vagyis dicsérni a nőt, mindhiába!