Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsai a Nők Lapja archívumából.

Alig kezdődött meg az iskola, és máris áradnak a panaszok. Talán kicsit kevesebb, mint régen, talán több gyerek került jó helyre – egyrészt, mert sokféle új iskola nyílt, másrészt, mert a tanítók-tanárok némileg mégis csak felszabadultabban mernek maguk lenni – egyelőre még -, kiszabadulva a gúzsba kötöző tantervek, tanmenetek, hajszák és fölösleges ellenőrzések kényszeréből. De van hely, ahol ez a szabadság – legalább az átmeneti zűrzavar szabadsága – még nem köszöntött be, vagy valakik máris eltörölték. S van, ahol a szakszerűtlenül kiképzett tanítók és tanárok nem tudják, hogy mire is van a gyereknek szüksége, és azt hogyan kell hozzá közvetíteni. Tudatlanságukban és tehetetlenségükben kemények – „határozottak” -, szorongó félelmükben erőszakosak és túlkövetelők.

Hallunk megint elsősökről, akik örömmel mentek jó óvodájukból az iskolába, de már a harmadik napon sírva fakadtak, és nem akartak többé iskolába menni. Ismét hallunk a bezáruló ajtókról – „A szülők csak idáig jöhetnek!” – és a bezáruló ajtók mögött síró kis elsősökről, mert a várakozás idején szüleik már nem lehetnek velük.

Megint megjelennek itt is, ott is a gyermekorvosi rendelőkben az újra bepisilő, a fejfájós, a hányingerrel küzdő vagy hányós kis elsősök, és a tapasztaltabb gyerekorvosok újra megkérdezik – a tizedik, a huszadik vagy a harmincadik gyerek után – a szülőktől:

– Z… néni újra első osztályt indított?

Mert Z… néniről köztudott a körzetben, hogy „követel” – s ezt a tanügyi hatóságok az elmúlt időkben jutalmak és kitüntetések sorával ismerték el, s lehetséges, hogy a jövőben is ugyanezt fogják tenni az újabb (fölösleges) hatóságok. A gyerekorvosok viszont azt tudják Z… néniről, hogy ha új osztályt indít, felszökken a rendelőben jelentkezők száma, jönnek és jönnek az osztályból a gyerekek, általában pszichoszomatikus, vagyis lelki eredetű testi tünetekkel.

Van, ahol újra siettetik az olvasás és az írás tanulását,

van, ahol újra tűhegyes, HB-s ceruzákkal apró jeleket kell a kis elsősöknek a szűk sorközökbe nyomorítaniuk – hiába írják le a szakkönyvek és hiába mondják el a szakemberek százszor és ezerszer, hogy ezeket a folyamatokat nem helyes siettetni s hogy az első osztályosok keze még nem érett meg finom-koordinációjában az apró jelekkel kivitelezett írásra.

A szülő ilyenkor nem tehet mást, mint hogy érzelmi biztonságot és támaszt nyújt a gyerekének – csak az a baj, hogy valószínűleg ő maga is szorong, és bizonytalan benne, hogy mit is csináljon. Hiszen ha „hagyja”, hogy a gyerek elmaradjon a többiektől, talán neki árt vele, talán egy életre kihatóan. Ha meg ő is hajszolja, akkor a gyerek számára az iskola és az otthon két malomkővé válik, ő közéjük szorul és lassan, de biztosan felmorzsolódik. Szerencsésebb gyerekek esetében azonnal tiltakozik ez ellen a test és a lélek, s ez talán hozzásegíti a szülőt – netán szakemberek bevonásával – a helyes belátáshoz… De vannak gyerekek, akik – szerencsétlenségükre – „többet kibírnak”. Rajtuk szinte nem is látszik semmi. Ezek a gyerekek azok, akik kamaszkorukban esetleg egy érthetetlen öngyilkossági kísérletig sodródnak el (amihez sokszor fáradtságuk és kialvatlanságuk is hozzájárul jelentős mértékben). Vannak, akik egy még későbbi betegséggel – mondjuk gyomorfekéllyel, vagy az egyetemi évek alatt fellépő szívritmus-zavarokkal, netán ifjúkori magas vérnyomással – fizetnek az első iskolai években elszenvedett sérelmekkel szemben tanúsított nyugalmukért. Akkor „lenyelték” a dolgot – s amit lenyeltek, az mostanra fejti ki pusztító hatását…

Mit tegyek

tehát, ha azt érzékelem, hogy gyerekem szenved az iskolában, ahová jár, hogy megviselik őt a mindennapok, hogy valami nincs rendben?

Ha tehetem, vigyem át másik iskolába, másik tanító nénihez, akiről jót, jobbakat hallottam? Keressek ilyen helyet, ha nem ismerek?

És ha a gyerek egy idő után – esetleg évek után – nem akar jönni?

Ne feledkezzünk meg arról, hogy vannak olyan esetek is, ahol – a pedagógiailag és pszichológiailag egyaránt hibás válogatás eredményeképpen – az osztályközösség válik kibírhatatlanná egyes érzékenyebb gyerekek számára. Kibírhatatlanná és betegítővé a „maradék”-ból összezsúfolt C osztály például. S a gyerek mégis azt mondja, hogy ő maradni akar!

Miért?

A szorongó gyerek még nehezebben mozdul, az ismeretlentől még jobban szorong, mint a már megismert rossztól.

Azt kell mondanunk: akár a tanár az oka, akár az osztály – s a kettő általában nem független egy mástól! – annak, hogy gyerekünkön szorongató jeleket tapasztalunk az iskolával kapcsolatban, ha tehetjük, ha egyáltalán van a közelben másik iskola, vagy az iskolán belül párhuzamos osztály, ne habozzunk mindent elkövetni annak érdekében, hogy gyerekünké megszabadítsuk kínjaitól, szorongásától!

A gyakorló pszichológus sokszor élheti át, hogy milyen varázslatos hatással lehet gyerekre és családra egy formán egy jól sikerült iskolaváltoztatás. Persze ehhez jó iskolák kellenek és választási lehetőség kell. A választási lehetőségek lassan, de biztosan növekszenek. Jó iskolák – vagy legalábbis jó osztályok – pedig mindig is voltak, még talán a legnehezebb években is. (Én magam szülőktől tudtam meg vagy húsz évvel ezelőtt, hogy a budapesti gyerekeket például a Deák téri iskolába lehet és érdemes menteni, mert ott „meggyógyulnak és kivirulnak”. Ezt követően vagy másfél évtizedig rendszeresen igénybe vettem az iskola segítségét, aztán végül a saját gyerekeimet is odaküldtem. Nem csalódtam. Ma is odaküldöm, ha valaki emberhez – gyerekhez – szabott iskolát keres a belváros tájékán, csak ma már az Orczy úti telephelyre…)

És ha a gyerek nem akar menni

– mint erről már beszéltünk?

Nos, ez is azon esetek egyike, ahol általában a szülőnek kell – ha a tényekről megbizonyosodott, akkor akár a gyerek akarata ellenére is – döntenie. És ilyenkor három hét – vagy esetleg három hónap – múlva ki fog derülni, hogy jól döntött. A gyerek megkönnyebbül és felszabadul – gyógyulni kezd.

Nők Lapja 1993/39. (Forrás: Nők Lapja archívum)