Ha a traumatikus élményeinket nem dolgozzuk fel, hanem egyszerűen a szőnyeg alá söpörjük, abból baj lehet. Sok pszichológus egyetért abban: az elhárító mechanizmus gátolhat bennünket későbbi életünk során is. Szurovecz Kitti írása.

Éveken át volt egy visszatérő rémálmom. Ebben az álomban kicsi gyerek vagyok, lekötözve fekszem, mozdulni nem tudok. Félhomály van a szobában, üvöltöznek körülöttem a felnőttek, és látom, amint nagyapám egy jókora, fekete kannával szaladgál a szobában, amiből sötét folyadékot önt a padlóra. Érzem, hogy valami nagyon rossz fog történni, rettenetesen félek. Elfutnék, de nem tudok. Amikor meglátom a vad, sárga lángokat, csatakosan, minden ízemben reszketve ébredek. Már felnőtt voltam, amikor anyukámnak először meséltem erről a rémálmomról, aki döbbenetében egészen elfehéredett. „Nem álom volt az – mondta. – Nagyapád részegen ránk akarta gyújtani a házat. Pólyában voltál. Ezért nem tudtál elszaladni.”

Álmunkban is visszatérhet

Akkoriban misztikusnak gondoltam, ami velem történt, hiszen egy csecsemő lelkébe miként éghetne bele egy ilyen jelenet? Azóta, a pszichológiai ismereteimnek hála, már tudom: ha tudatosan nem is emlékeztem, a traumatikus képeket nem felejtettem el, de mivel túlságosan fájdalmas lett volna gondolnom rájuk, az agyam a tudatalattimba raktározta őket, ahol álom formájában éltek tovább. Később, amikor a terápiámon a kora gyermekkori traumáim feldolgozásával foglalkoztunk, a pszichológusom azt mondta, a mélyen eltemetett rossz élmények gyakran jelennek meg álom formájában. Sőt, ami igazán feldolgozhatatlanul nehéznek tűnik, azt van, hogy tényleg egy életre elfelejtjük, nem más ez, mint a túléléshez szükséges elhárító mechanizmus. Az újságírói munkám során több holokauszt-túlélővel is beszélgettem, és egyöntetűen azt mondták, éveken át képtelenek voltak visszaemlékezni arra, pontosan mi minden történt velük a koncentrációs táborban, mintha a tudatuk így akarta volna számukra könnyebbé tenni a felépülést. Ez a védelem, a traumánk önmagunk elől történő elzárása azonban nem szolgálja a boldogságunkat. Épp ezért, ha már tudatosult bennünk a sérülésünk, nagyon fontos, hogy ne söpörjük a szőnyeg alá, hanem foglalkozzunk vele, dolgozzuk fel, értsük meg, beszéljük ki magunkból terápiás formában, máskülönben láthatatlan, gonosz fátyolként terül majd teljes valónkra, ami többek között akadályoz bennünket az örömteli emberi viszonyok kialakításában – márpedig azt hiszem, sokan egyetértünk abban, hogy a jó kapcsolatok a boldog élet alappillérei.

Kísértő képek

Mivel a traumáktól terhes gyerekkorom miatt én is erősen érintett voltam a témában, ráadásul számomra mindig is az írás volt a legjobb terápia, úgy döntöttem, írok egy olyan regényt, amelynek középpontjában az áll, a tudat alatti vagy éppen tudatos, de szőnyeg alá söpört traumáink miként akadályoznak bennünket az egészséges emberi kapcsolataink kialakításában. Sok hozzám hasonló érintettel beszélgettem, és néhány sors elképesztően megfogott. Volt például egy lány, aki egy traumatikus baleset következtében fél évre elveszítette az emlékezetét. Miután felébredt a kórházban, csak az volt meg neki, hogy reggel elindult dolgozni, és attól kezdve semmi más…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/6. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Szurovecz Kitti

Illusztráció: Juj Winn/Getty Images

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.