A Grimm testvérek mesegyűjteményének első, cenzúrázatlan kiadása 1812-ben jelent meg, de utána még évtizedeken át polírozták a benne szereplő történeteket, próbálták azokat gyerekbarátabbá tenni, amíg megszületett a mindannyiunk által ismert hetedik kiadás, amit 1857-ben publikáltak. Vagyis ahogy ma ismerjük Piroska és a farkas, Hófehérke és a hét törpe, Hamupipőke és a többiek történetét, ezeknek nem sok közük van ahhoz, ahogy a Grimm testvérek eredetileg lejegyezték őket a gyűjtés során.
Gyerek kezébe nem való
Mit szólnánk például egy olyan sztorihoz, amiben a gyerekek disznóölésest játszanak, s az egyik fiú a játék hevében elvágja a kisöccse torkát, amiért cserébe feldühödött anyja szíven szúrja, miközben az asszony másik gyereke, akit magára hagyott a fürdőkádban, vízbe fullad? Vagy ott az Éhezés gyermekeinek története, melyben az anya annyira éhes, hogy azzal fenyegeti a lányait: megeszi őket reggelire, mert nincs más ennivaló a háznál. Azok egy darab kenyeret ajánlanak neki, de ennyi nem csillapítja az anya éhségét, így azt mondja: „Meg kell halnotok, vagy különben mind meghalunk.” Az eredeti mesében Rapunzelt, az aranyhajú lányt teherbe ejtette az őt a fogságból kiszabadító herceg. A Jancsi és Juliskában, illetve a Hófehérkében feltűnő gonosz mostoha/boszorkány valójában a gyerekek édesanyja, csak a Grimm testvérek úgy gondolták, az anyaság szent intézmény, és nem szabad megszentségteleníteni. Az eredeti változatban még Hófehérke édesanyja mondja a bérgyilkosoknak, hogy szúrják a kislányt halálra, és hozzák el neki bizonyítékként a tüdejét és a máját, amit majd megfőz, megsóz és megesz. Jancsit és Juliskát is az édesanyja hagyja magára az erdőben, nem egy nevelőanya. Hamupipőke mostohanővérei pedig a mese eredeti verziójában messzire mennek azért, hogy elnyerjék maguknak a herceget: darabokat vágnak le a lábukból, hogy az beleférjen a talált cipőbe, a kést édesanyjuk adja a kezükbe, ő sürgeti őket az öncsonkításra. A Grimm-hagyatékot kutató tudósok szerint a fi vérek azért változtatták az édesanya alakját sok helyen mostohára, mert azzal az adott kor meglévő problémájára próbáltak utalni. A 18–19. században ugyanis rengeteg fiatal nő halt bele a szülésbe, az újszülöttekkel magukra maradt férfiak pedig igyekeztek minél hamarabb újraházasodni, így a fiatal mostohaanya és az idősebb lánytestvérek közötti féltékenykedések mindennaposnak számítottak. Mire a Grimm-mesék hetedik verziója megjelent, addigra a fivérek több mint 50 mesében hajtottak végre drasztikus változtatásokat: az eredeti kiadás ugyanis nem a gyerekeknek vagy a nagyközönségnek készült, ahogyan ezeket a történeteket sem a gyerekeknek mesélték annak idején, hanem egymás szórakoztatására használták a felnőttek. Az első két kiadást Grimmék is kimondottan felnőtt olvasóknak szánták, s csak a harmadiknál váltottak nézőpontot, és ekkor kezdték erősen meghúzni a meséket.
Történetek a való világból
A főcenzor szerepe Wilhelm Grimmnek jutott, aki első körben kihagyta a gyűjteményből azokat a történeteket, amelyek egy középosztálybeli, vallásos pár érzékenységét sérthetik, így maradt ki például a disznóöléses mese. A kihúzott részeket pedig keresztény kifejezésekkel és mondásokkal töltötte fel, stilisztikailag egységesebbé tette őket, és kiirtotta a történetekből a tündéreket, hogy senki ne keverje őket össze a franciák tündérmeséivel. Ezekben az időkben zajlottak ugyanis a napóleoni háborúk, amikor a franciák elfoglalták Németországot, ezért kellett Csipkerózsika történetéből menniük a tündéreknek, s így kerültek bele inkább bölcs jövendőmondók, ahogy a királynőnek sem egy béka jelenti be, hogy gyereket vár, hanem egy rák. A történetek eredetileg lejegyzett verziója természetesen sokkal közelebb állt a szájhagyomány útján terjedő népmesékhez, azok sziporkázó szellemességéhez és brutális őszinteségéhez. A szájhagyomány útján terjedő népmesék éppen attól voltak jók, hogy nem volt bennük semmi megjátszás, színlelés, s csak a Grimm testvérek hígították fel őket szentimentális keresztény és puritán ideológiával. Vagyis Wilhelm és Jacob lebutították az eredetileg jóval ütősebb sztorikat, miközben érdekes módon maguk is azt gondolták, hogy mivel a népmesék természetes módon születtek, ezért olyan élvezetesek. Ennek ellenére saját munkájuk puritán cenzorává vedlettek át, és próbálták maguk eldönteni, mi tesz jót egy gyereknek, és mi nem. Wilhelm és Jacob Grimm javára kell ugyanakkor írnunk, hogy ha az ő erőfeszítéseik nincsenek, akkor ma egyáltalán nem ismernénk Hófehérke, Piroska vagy Hamupipőke történetét.
…
A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/8. számában olvashatjátok el.
Szöveg: Oravecz Éva Csilla
Nyitókép: Profimedia