Szerelmespár

Szeretet és hit vezetett a békéhez

A tíz éve harmonikus házasságban élő Ádám (44) és Karina (36) kétszer szeretett egymásba: először gimnazistaként, majd sok évvel később, Karina súlyos pszichés betegségét követően.

„Ádám volt az első fi ú az életemben, a nagybetűs ő, akivel nemcsak testileg, de lelkileg és szellemileg is együtt szárnyaltunk. Összeterelt bennünket az, hogy mind a ketten egészen más lencsén keresztül szemléltük a világot, mint a többiek. Egyetemistaként hátizsákkal bebarangoltuk Európát, az akkor még békés Szíriát, mini nászútként három hónap alatt szigetről szigetre felfedeztük Görögországot. Lélegzetelállító helyeken szerelmeskedtünk, megismételhetetlen kalandokban volt részünk, élményeink nemcsak összekovácsoltak bennünket, hanem az ezeket bemutató képsorozatok beindították Ádám fotósi karrierjét is. Lubickoltunk a boldogságban egészen addig, amíg apám hirtelen halála, mint valami baljós árny, ránk nem nehezedett – meséli a dramaturgként dolgozó Karina. – Édesapám elvesztése után mély depresszióba estem. Az alkoholizmus családi örökségem, így nem meglepő, hogy a tragédiára én is a pohár fenekén kerestem vigaszt, sőt nemegyszer magamban is kárt tettem. Eltávolodtam Ádámtól, szinte sértésnek vettem a szakmai sikereiből és az ő sajátos, bohém életszemléletéből adódó derűjét, kiegyensúlyozottságát, azt az egészséges állapotot, ami számomra egyre elérhetetlenebbnek tűnt. Így jobbnak láttam elengedni.” Mivel szép szóval nem ment a szakítás, és a fiú továbbra is ragaszkodott hozzá, egy délután kipakolta a cuccait a lépcsőházba.

„Amikor Ádám a hazaérkezésekor értetlenül bámult a bőrönd- és dobozhalomra, ordítani kezdtem vele, mennyire gyűlölöm őt, és a negyedik emeletről lehajítottam a több milliót érő fényképezőgépét. Az egész ház zengett tőlem és a földszinten landoló daraboktól – emlékszik vissza hangos szakításukra Karina, aki végül gyógyszeres kezelésre szorult, és három hónapot töltött Tündérhegyen, pszichoterápiás kezelésen. – Sorfordító gyógyulásban volt részem a művészetterápiának köszönhetően, és új emberként tértem haza. Ádámmal minden kapcsolatom megszakadt, én pedig a hivatásomra koncentráltam egy belvárosi színházban. Egyik darabunk premierjének fotózásán pillantottam meg őt. Remegni kezdett a lábam, és automatikusan a kezét figyeltem, viseli-e a jegygyűrűt. Ismerős vonzás kerített hatalmába, amihez nem kevés félelem is társult, vajon szóba áll-e még velem” – mondja Karina. A büfében folytatták a beszélgetést a rendezvényt követően, majd óvatosan találkozgatni kezdtek azokon a helyszíneken, ahol korábban is annyit csókolóztak. „Ádám egy napon azt a láncot vette fel, amit egy szír ötvösnél vettem neki szerelmünk hajnalán. Ez volt a jel, hogy újra szabad szeretnem. Miután együtt kiveséztük a fájdalmas múlt minden részletét, Ádám egyfajta jótékony amnéziában szenved, nem hánytorgatja fel a történteket, és nem is büntet miattuk. Azt mondta, hogy a szíve mélyen mindvégig bízott bennem, bennünk, a megbocsátáshoz pedig rendületlen hite és szerelme vezette. Azt mondják, aki megbocsát, ért a boldogsághoz. A férjem tanított meg arra, hogy a szeretet a legnagyobb gyógyító erő, és ma már drámajáték-vezetőként én segítek másoknak abban, hogy feldolgozzák a múltból cipelt sérelmeiket, és kibéküljenek önmagukkal és másokkal.”

…

Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan lehet testvérként és barátnőként feloldozni a haragot, akkor keressétek cikkünk folytatását a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában.

Szöveg: Kiss Henrietta

Fotó: Getty Images Hungary