Vélhetően tízből kilencen gondolkodás nélkül bólintanának, ha egy jó tündér megkérdezné, akarnak-e testi-lelki fájdalom nélkül élni. A csábító ajánlatot elutasító tizedik vagy fakírképzőbe jár, vagy tisztában van vele: az élettel járó fájdalmat nem lehet megúszni.

Vannak mondatok – például: „Akard nagyon, és megadatik!”, „Higgy erősen a gyógyulásban, és újra egészséges leszel!”, „Képzeld el, milyen lesz az álommunka, és megkapod!” –, melyek jól leírják a ma-napság oly divatos pozitív gondolkodás lényegét. Valljuk be őszintén, elsőre nem is hangzik rosszul! Ám az ördög ezúttal is a részletekben rejlik, hiszen a pozitív gondolkodás hívei nem is sej-tik: miközben minden erejükkel azon iparkodnak, hogy az életüket szebbé, jobbá, sikeresebbé tegyék, valójában épp az ellenkezőjén dolgoznak. Veszély-be sodorják magukat. Még ha az eset-leges sérülések szabad szemmel nem is láthatók, az „áldozatok” lelke nyolc napon túl gyógyul.

Önbeteljesítő jóslatokon alapul

A pozitív gondolkodás alappillérét az úgynevezett „vonzás törvénye” alkotja. Ez nem valamiféle természettudományos szabályszerűség, a „törvényalkotók” nem fizikusok, hanem olyan lelkes aktivisták, akik az ezotéria területén próbálnak korszakalkotót teremteni. És úgy tűnik, ez sikerül is nekik. A kétkedőknek, a csalódottaknak mindeközben azt üzenik: persze hogy nem sikerül, mert nem elég erős a hitetek

Az említett „vonzás törvénye” alapján úgy volna logikus, hogy ha sokat gondolunk a rosszra, az előbb-utóbb meg-történik, tehát a szerencsétlenségek, a kudarcok, az egyéni tragédiák hát-terében a romboló gondolatok állnak. És némi valóságtartalma van is ennek az okfejtésnek, amit a tántoríthatatlan „boldogság fanatikusok” érvként hoznak fel. Gondoljunk csak az úgynevezett önbeteljesítő jóslatokra, illetve azokra az általában torzító észlelésekre és az azokban gyökeredzőgondolatokra, amelyek valóban bénítóan hatnak az emberre. Azok a gyerekek például, akiknek a szüleik folytonosan azt ismételgetik, hogy: „Ez neked úgysem sikerül!”, „Nem vagy elég jó!”, az iskolában általában alulteljesítenek, igazolva ezzel a szüleik mondatait. Ugyanakkor ezek a gyerekek csak ritkán boldogtalanok, hiszen a torz beidegződés miatt ön-maguktól sem várják el a jobb teljesítményt. A pszichológia által „tanult tehetetlenségnek” nevezett jelenség lényege, hogy a negatív, kudarcra trenírozott emberek bele sem kezdenek bizonyos dolgokba, mondván, ez nekik úgysem sikerül.

Ellenméreg Amerikából

Jóllehet az USA-ban rendületlenül aratnak a „boldogságiparosok”, és más országokba, így hazánkba is elsősorban innen érkeznek a feltétel nélküli optimizmust hirdetőtanok, egyre többen vannak, akik legalább ekkora népszerűségnek örvendenek az ellentétes elveik hirdetésével. Ellenméreg címmel jelentetett meg könyvet Oliver Burkeman újságíró, aki nem kevesebbet állít, mint hogy sokkal boldogabbak lennénk, ha negatívabb életszemléletet sajátítanánk el. Azt tanácsolja, hogy hagyjunk végre fel a boldogság kényszeres hajszolásával, és fogadjuk el a hibáinkat, bizonytalanságainkat.

Burkeman éveken át kutatta a boldogságkultusz eredménytelenségének okát. Azt találta, hogy éppen a boldogságra törekvésünk az, ami nyomorúságossá, szánalmassá tesz bennünket. Állandóan küzdünk minden ellen, ami negatív: rettegünk a bizonytalanságtól, nem merünk hibázni, menekülünk a szomorúság elől. Paradox módon azonban éppen ez tesz bennünket aggódóvá, végső soron pedig boldogtalanná. A boldogsághoz vezetőösvény szerinte negatív dolgokkal van kikövezve, úgy juthatunk a végére, ha megtanulunk együtt élni a bizonytalansággal, képesek vagyunk szembenézni a kétségeinkkel, és csak a pozitívumokra koncentráló gondolkodás helyett elismerjük a hibázás lehetőségét is. Tehát ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk, hajlandónak kell lennünk a negatív érzelmek megtapasztalására is – vagy legalábbis nem kellene annyira elkeseredetten menekülnünk előlük.

Erőltetett rózsaszín világ

Burkeman okfejtését igazolja Anna története is. A lány alighogy betöltötte a tizennyolcat, időpontot kért egy neves pszichológustól. Azt mondta, kissé szorong a közelgő érettségi miatt, ezért kér segítséget. Néhány bemutatkozó mondatot követően pedig sírva fakadt. Patakokban zubogott a könnye, vigasztalhatatlanul rázta a zokogás. A sokat tapasztalt terapeuta szó nélkül hagyta, hiszen ez egy pszichológus szobájában nem szokatlan dolog. Ám amikor már a negyedik alkalom is sírással telt, a rutinos szakember aggódni kezdett, hiszen mindaddig, amíg a lánnyal nem lehet érdemben beszélgetni, addig nem derül ki, vajon milyen trauma váltja ki ezt az immár szerinte is furcsa reakciót. Anna csaknem két hónapig hetente egy órát zokogott nála, mígnem a nyolcadik terápiás ülésen megtört a jég. A lányból ezúttal nem a könnyek, hanem a szavak áradtak. Elmondta, hogy szó sincs semmiféle konkrét traumáról. Sőt! A család boldog, kiegyensúlyozott, mindig vidám, mindig pozitív. Kiderült az is, hogy a nagymama halála után az anya hirtelen megváltozott. Bizarr módon a gyász kellős közepén elkezdett rózsaszínű ruhákat vásárolni, és lassan, szinte észrevétlenül ebbe a rózsaszín világba kezdte beborítani az egész famíliát. A családtagok eleinte csupán sajnálatból csináltak úgy, ahogy azt a mindig mindent pozitívan értékelő anya akarta, de később valahogy a gondolkodásuk is ráállt erre az üzemmódra. Anna hónapok óta szenvedett, de még magának sem tudta megfogalmazni, mi lehet a baj, mi a gondja. Egyszerűen csak azt tudta, hogy jó eljárni a pszichológushoz, és ott zavartalanul sírni egy hatalmasat. Nagyon megrendült, amikor a több hónapos terápia során tudatosult benne problémáinak lényege: készségszintre fejlesztette az elfojtás képességét,
és a megszámlálhatatlan negatív gondolat, érzés egyre nagyobb erővel próbált a felszínre törni. Anna szerencsés volt. Kisírhatta magából sok-sok év elnyomott gondolatát, érzését.

A vészforgatókönyv sosem árt

Megkérdőjelezhetetlen biológiai érvek is szólnak a negatívumokkal is számoló életszemlélet előnyei mellett. Stresszhelyzetben ugyanis kétféle hormon is keletkezik a szervezetben, az energiákat mozgósító adrenalin és az agresszív reakciókért felelős noradrenalin. Bár hosszú távon nem szerencsés a jelenlétük, bizonyos szituációkban szó szerint életmentőek. Azok, akik a kritikus helyzetekben is elnyomják a negatív gondolataikat, félelmeiket, és pusztán a pozitív gondolataik erejében bíznak, bizony könnyen pórul járhatnak. A stresszre adekvát, vagyis megfelelő reakciót mutatók szervezetében olyan kémiai anyagok keletkeznek, amelyek segítik a védekezést, a menekülést.

A negatívumokat nem szőnyeg alá söprő, realista gondolkodásmód egyik legnagyobb erénye, hogy – miközben aggódunk az esetleges kudarcok, veszteségek miatt – lelki szemeink előtt levetítjük magunknak a pozitív gondolkodók számára tiltólistán szereplő helyzeteket. Tény, hogy nem kellemes ezekkel szembesülni, de az is igaz: ha végiggondoljuk a nemkívánatos szituációkat, esélyt teremtünk magunknak arra, hogy felkészüljünk rájuk. Így pedig lehetőséget kapunk, hogy vészforgatókönyveket gyártsunk, csökkentve ezzel a bekövetkezett krízis
mélységét. Vagyis ha zöld utat adunk a negatív gondolatoknak is, sokat teszünk lelkünk ellenálló képességének erősítéséért.

Védőbeszéd helyett

A pozitív pszichológia képviselői és követői fogcsikorgatva olvassák a pozitív gondolkodás kritikáját taglaló írásokat. Jogos a felháborodásuk, hiszen a két fogalom, azaz a pozitív pszichológia és a pozitív gondolkodás nem említhető egy lapon. Valóban, a pozitív pszichológia egyrészt egzakt, tapasztalatokon alapuló ága a lélektannak, másrészt egészen mások a céljai, nevezetesen a gondolkodás radikális átalakítása helyett a pozitív múltbéli élmények, események tudatosítására ösztönzi az embereket. Míg a „boldogsághajszolók” mérlegelés nélkül kiűzik a tudatukból a romboló, negatív gondolatokat, emlékeket, addig a pozitív pszichológiát hirdető szakemberek nemcsak engedik, de szorgalmazzák is, hogy emlékezzen vissza a páciens a legutóbbi válsághelyzetére. Igaz, a visszaemlékezésre való buzdítás után rögvest arra kérik, hogy keresse meg a helyzetben a pozitívumokat. Ha ez sikerül, ezek alkotják az alapját a későbbi terápiának. És míg a legtöbb pszichológiai iskola „múlthangsúlyos”, a pozitív pszichológia képviselői a jelenre és a jövőre koncentrálnak. A múlt csupán annyiban kap szerepet, hogy onnan lehessen „kipecázni” az akkor és ott jól működőmegoldási módokat.

Szerző: Szigeti Ildikó pszichológus

Fotó: Getty Images

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.