„Legszívesebben a szénbányász apámmal interjúznék” – Vujity Tvrtko mesél édesapjáról, Balogh Sándorról

Ezúttal Vujity Tvrtko mesél bányász apukájáról, a tőle kapott tanácsokról, emlékekről. Apám és én-interjú a Nők Lapja 2020/37. számából.

Legelső könyvét szénbányász apjának ajánlotta Vujity Tvrtko, aki ha valakiről megtudja, hogy egykor bányászként dolgozott, onnantól az ő üdvözlésükkel köszönti: „Jó szerencsét!” A televíziós riporter édesapja életre szóló bölcsességeket hagyott maga után, ma pedig Esthajnalcsillagként ragyog az égen.

– A szülei hol ismerkedtek meg?
– Édesapám palóc-székely felmenőkkel rendelkezett, szénbányásznak tanult Budapesten, édesanyám pedig egy bácskai településen, Katymáron született a horvát nagyszüleim házasságából, és Pécsett tanult. Apám fiatalon az ottani mélyművelésű bányába ment dolgozni, akkor találkoztak egy táncos rendezvényen. Aztán nyilván a két család ilyetén módon egyesült. Mindig úgy mondom, hogy száz százalékban vagyok horvát, és száz százalékban vagyok magyar.

– Sokszor elmondta, hogy édesapja a példaképe volt. Miért nézett fel rá?
– Egyrészt a fizikai megjelenése miatt, nagy termetű szénbányász volt, akinek a szeme alatti redőkben megült a szénpor, mint a hölgyeknél a szemfesték. Az iskolában sokat csúfoltak azzal, hogy az apám sminkeli magát, mert a szemének alul fekete kontúrja volt. Egyszer nagyon sírtam emiatt. Leültetett, és azt mondta, édes fiam, ha nem lennének szénbányászok, akkor a híres emberek házában is hideg lenne. Tele volt józan paraszti, nem egyetemen szerzett tudással. Amikor otthagyott életem első nagy szerelme, Beáta, másfél napig zokogtam, hogy vége a világnak, többetengemkislánynemfogszeretni.Bejöttapám a szobába, és azt mondta, jegyezd meg, fiam, a szerelemhez két ember kell, három sok, egy meg kevés. Elnevettem magam. Megrázó emlék viszont, amikor egy buliból mentem haza hajnali negyed ötkor, és az utcánkban találkoztam apámmal, aki munkába indult. A bohém, fiatal gyerek, aki éppen csapatja és csajozik, talán az első sört is megitta, és az ember, aki azért dolgozik, hogy én ezt megtehessem. Azt a szempárt, azt a puszit, azt az ölelést soha nem felejtem el.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Milyen volt a bányászok élete, és milyen volt egy bányász gyerekének lenni?
Hogyan viselte az édesapja, amikor a fia külföldön tanult?
Szokott-e azon gondolkodni, hogy egy-egy élethelyzetben az édesapja mit tanácsolna neki, ha élne?
Próbáld ki most kedvezményesen!