A Megszállottak viadala három évad után is töretlenül népszerű. A titka nemcsak abban rejlik, hogy karizmatikus női szereplők sorát vonultatja fel, vagy hogy új fejezetet nyitott a kémthrillerek történetében. Hannibal Lecter, Joker és Dexter után ez a műsor egy új pszichopatát adott a nézőknek, akiért rajongani lehet. Pszichológussal beszélgettünk arról, honnan fakad az a vonzerő, amivel a pszichopatás filmek és sorozatok a képernyő elé szegezik az embereket.

Fiatal nő szúrt sebbel lábadozik a kórházi ágyon. A másik ágyon a kamaszfiú arca félig bepólyálva, a sebeiről csak sejti, hogy borzalmasak és a vonásait egy életre eltorzították. Ő él, de az autóbalesetben elvesztette a szüleit. Kettejük beszélgetései egészen gyors léptekkel haladnak az alá-fölé rendelődő irányba, a nő gyakorlott manipulátorként használja ki a fiú sokkos állapotát, magányát és persze az emberi tapasztalatlanságát. Meg aztán ki gondolná, hogy ez a lány veszélyes lenne – hiszen csak a random ágyszomszéd a biztonságos kórházban. Egy ponton a fiú megkéri a nőt, hogy nézzen már be a kötés alá és mondja meg őszintén, hogy néz ki az arca. És a nő megmondja. Semmi kegyes hazugság, semmi empatikus lágyítás, ami segít elviselni a lelki terhet, hanem csak egyenesen: ez bizony elég randa lett. A fiú aztán egy ponton összeomlik, és zokogva azt mondja a nőnek, hogy meg akar halni, semmi értelme az életének. És akkor a nő megöli.
Az a helyzet, hogy most még csak le sem lőttem semmilyen nagy fordulatot, mert ilyen jelenetből rengeteg van a Megszállottak viadalában, ami – immár a harmadik évadán is túl – elképesztően népszerű. A Luke Jennings regényeiből forgatott BBC sorozat sikere egyébként teljesen érthető, mert nemcsak felfrissítette a kémthrillereket, hanem erős színvonalon hozza a fekete komédia és a családi dráma kötelező elemeit is. És miközben annyi műfajkeverő próbálkozást látni az utóbbi évtizedekben, amik pont a mixernél véreznek el, ez egy nyerő koktél lett.
Sőt, a Megszállottak viadala emlékezetes női karakterek sorát is felvonultatja. Mivel a bűnügyi filmek hagyományosan a férfiak terepének számítottak, sokáig egy női nyomozó vagy bűnöző éppen a kuriózum jellege miatt volt érdekes. A Megszállottak viadala viszont olyan magától értetődő természetességgel kezeli a nemi egyenlőséget, hogy öröm nézni. Ráadásul úgy, ahogy van, minden jelenete átmenne a Bechdel-teszten, ami azt vizsgálja, hogy egy fikciós műben szerepel-e legalább két nő, aki a férfiakon kívül valami másról beszélget. 
Hogy a bevezetőben leírt jelenetnél miért gondoltam mégis sokadjára arra, hogy leállok ezzel a sorozattal, és mi adta a cikk apropóját, ahhoz előbb lássuk, miről szól a Megszállottak viadala.

A veszély mámorában

A női bérgyilkosok régóta izgatják Eve Polastri (Sandra Oh) fantáziáját, főleg, hogy egyébként meglehetősen unja a munkáját a brit hírszerzés tanúvédelmi ügynökeként. Amikor viszont egy félresikerült magánakciója után kirúgják, ösztönösen jó szimata miatt azonnal felvételt nyer egy titkos nyomozócsoporthoz az MI6-nél. Új feladata, hogy segítse elkapni azt a nemzetközi terepen tevékenykedő bérgyilkost, akiről hamar kiderül, hogy pszichopata és nő.

A magát Villanelle-nek nevező bérgyilkos (Jodie Comer) olyan, mint egy gyerek, aki anélkül nőtt fel, hogy bármiféle morális gát felépült volna benne – merthogy pontosan erről van szó. A féktelen játékossága keveredik a kiszámíthatatlan gyilkolási kedvével. Imádja a luxust, fantasztikus az ízlése, elegáns, és ha hódítani akar, szinte ellenállhatatlan a kisugárzása, miközben bármelyik pillanatban azonnal átválthat a trampliság akármelyik szintjére. Rendületlen szenvedéllyel űzi a munkájával járó szerepjátékot, amiben bárkinek kiadhatja magát, és feltétlenül megkérdezi, ki tervezte a neki annyira tetsző ágytakarót, mielőtt hajtűt döf a célpontja szemébe. Végtelenül szabad ember, végtelenül torzult ember és mindezek mellé vérprofi. Nem csoda, hogy Eve-et úgy vonzza, mint lepkét a gyertyafény. Ez pedig nagyon hamar kölcsönössé válik.
Villanelle és Eve macska-egér harca a vonzások és taszítások régi-régi történetmesélő tradíciójába csatlakozik, és ilyen módon a sorozat fő mozgatórugója olyan sok meglepetést nem tartogat.

Mármint hogy ezek ketten mindent megtesznek azért, hogy újra és újra találkozhassanak, hogy aztán az egymásba csapódás sebességével lökődjenek le egymásról. Az ilyen viszonyokban nincs nyugalmi állapot, nincs harmonikus elcsendesülés, hanem állandó, testet és lelket törő, fárasztó mozgásban tartja a feleket.

Ez a dinamika egy több évadosra tervezett sorozatban egyfelől hálás, másfelől elég hamar unalmassá válhat, ha az alkotók nem tudják úgy fejleszteni a karaktereket és úgy mozgatni a háttérben épülő rejtély szálait, hogy az hosszan lekösse a nézők figyelmét.
Hogy az eddigi három évadban ez mennyire sikerült, arról az a személyes benyomásom, hogy azért kissé egyenetlenül. Szerencsére, amikor eluntam volna, mindig jött egy fordulat, valamelyik figura kapott egy olyan dilemmát vagy poént, ami feldobott. Eve és Villanelle mellé ugyanis olyan mellékszereplőket helyeztek, akik többnyire önmagukban is érdekesek és többdimenziósak. Például az Eve főnökét játszó Fiona Shaw-t a magyar nézők leginkább a Harry Potter-filmek besavanyodott Petunia nénijeként ismerhetik, itt viszont kőkemény és pengeéles intelligenciájú kém, aki nosztalgiázva emlegeti a hidegháborús évek flörtjeit az orosz kollégáival. Vagy ott van Konstantin (Kim Bodnia), Villanelle koordinátora, akinek joviális, ugató nevetése igazi rókatermészetű ravaszságot rejt, miközben apaként rajong okos és kibírhatatlan lányáért.
Itt van tehát egy sorozat, amit három évada az aktuális mezőny legjobbjai között találunk, mégis újra meg újra eljuttatott arra a pontra, hogy oké, ezt most nem tudom tovább nézni – miközben tudtam, hogy írni fogok róla.

Galéria | 6 kép

A pszichopata bérgyilkosnő terápiásan hat az életünkre

A pszichopata bérgyilkosnő terápiásan hat az életünkre

Fotó megosztása:

Kis szerzői kitérő egy cikk születéséről

Mert egyébként nagyon nehezemre esik nézni a pszichopaták ténykedését a filmekben és a sorozatokban. Ledobott Dexter, a gyilkolási kényszerét a rendőröknek segítve kiélő pszichopata. És bármennyire rajongok a Coen fivérek munkásságáért, nem bírtam végignézni a Nem vénnek való vidék című remekművüket. Úgy sem, hogy a benne szereplő pszichopata bérgyilkos Chigurh-t a filmtörténet legmitikusabb gonoszának tartom, és valahol teljesen lenyűgöz, ahogy ez az alak megtestesíti a pusztítás fenyegető őserejét. És ugyan teljesen egyetértek, hogy emblematikus színészi teljesítmény, ahogy Anthony Hopkins megformálta Hannibal Lectert, nem vágyom újranézni A bárányok hallgatnak című klasszikust.
Az ok – azt hiszem – az, hogy teljesen felkavar a morál és az empátia ilyen szintű hiánya, illetve az ehhez társuló gátlástalan, sőt, az élvezetet szolgáló erőszak és manipuláció. Akkor is, ha a „jó ügy” érdekében történik – a Dexter „jótevő” trükkje ilyen szempontból szerintem szimpla átverés.
Hogy ezek után hogy jött a képbe a Megszállottak viadala? Bevallom, egyszerű figyelmetlenség. Nem foglalkoztam ezzel a sorozattal korábban, és még akkor sem tudtam, hogy az egyik főszereplője pszichopata, amikor a szerkesztőm megkeresett a feladattal. Aztán jött a rádöbbenés, és onnantól a kihívás. Illetve a gondolat, hogy utánajárok, miért olyan népszerűek a pszichopata figurák a filmekben – és hogyan jelenik ez meg Villanelle alakjában. A nyomozáshoz Csukás Csaba tanácsadó szakpszichológus segítségét kértem, aki korábban maga is írt a pszichopatákról.

A pszichopata nem szeret, nem szorong, nem tanul

Nem olyan gyakori – igaz, nem is nagyon ritka –, a népesség mindössze 1 százalékát érintő személyiségzavarról van szó. A pszichopata kifejezést is inkább csak a köznyelvben használjuk, a szakemberek bő 30 éve antiszociális személyiségzavarként definiálják ezt az állapotot. Az antiszociális személyiségzavar lényege, hogy egyáltalán nincsenek tekintettel a társadalmi együttélés szabályaira és az embertársaikra, sőt, utóbbiakat mindössze eszköznek tekintik a céljaik eléréséhez. Mivel nem éreznek empátiát, nem szoronganak és csak a saját szempontjaikat veszik figyelembe, a viselkedésük végletesen önző. Gyakorlott manipulátorok, sokszor a kellemes, elbűvölő ember álcája mögé bújnak, így igyekeznek kitapogatni a környezetük gyenge pontjait, hogy aztán ezeket kihasználhassák. Ugyanakkor a pszichopata és a szociopata között vannak különbségek, amelyeket ez a cikk remekül összegez.
A diagnózis feltétele, hogy összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, és már 15 éves koruk előtt hazugságok, csalások, erőszakos cselekedetek tarkítják az életüket, mondja Csukás Csaba. Persze ők sem egyformák, nem lesz mindegyikből sorozatgyilkos, bár tény, hogy a filmeseknek ez a verzió a leghálásabb alany. A szakember szerint sok az olyan pszichopata, aki csak kisebb bűncselekményeket követ el. „Van, aki az olyan törvényeket betartja, aminek súlyos következményei lehetnek, mert fel tudja mérni, hogy nem éri meg.” Az, hogy ki meddig megy el, attól is függ, milyen vágyak vannak benne. Ha valakinek csak pénzre van szüksége, azt meg tudja oldani csalással is, de ha a személyisége nem alkalmas rá, hogy át tudjon verni embereket, akkor lehet, hogy rabolni kezd, ami aztán gyilkosságba is fordulhat, magyarázza Csukás Csaba.

A pszichopata számára nincs morális visszatartó erő – az a kérdés, hogy hogyan tud valamit megoldani. A legkisebb kockázattal akarja a legnagyobbat nyerni.

Az antiszociális személyiségzavar oka még nem tisztázott. Erős a gyanú, hogy lehet valamilyen genetikai háttere, ami hajlamosít rá, de a szakember szerint, ami szinte mindig kiderül, az a nevelés döntő hatása. Azaz, hogy ezek az emberek érzelmileg és fizikailag nagyon abuzív családokból jöttek, sok kegyetlenséget láttak vagy éltek át. Továbbá, hogy senki sem állította meg náluk azokat az agresszív tendenciákat, amik egyébként gyerekkorban elkezdődnek, de a szülők többnyire azonnal lenyesegetik. Erre az állapotra gyógymód sincsen, kognitív viselkedésterápiával próbálkoznak, de nem túl sikeresen. Mivel ilyenkor hiányzik a belátás, ezek az emberek gyakran először a börtönpszichiáterrel találkoznak. Akik inkább felkeresik a szakembereket, azok az áldozatok és a hozzátartozók.

Egy szabad élet, amiben mindig önmagunk lehetünk

Itt van tehát az az ellentmondás, hogy miközben a valóságban elég tragikusan is elsülhet, ha keresztezi az utunkat egy pszichopata, a filmekben nagyon népszerűek, például a már emlegetett Dexter, Hannibal Lecter, Ted Bundy, Joker és most Villanelle is. De miért szeretik annyian végignézni lépésről lépésre azt a manipulációs folyamatot például, amivel a pszichopaták csapdába ejtik az áldozataikat?
Csukás Csaba véleménye szerint azért, mert a pszichopaták valamilyen szinten hihetetlenül szabadok, ami önmagában nagyon jó érzés. „Mindenkinek az életében van olyan helyzet, amiben szorong: üzlet, ismerkedés, munka, iskola. Ha belegondolunk, látjuk, mennyire zseniális élet lehet, hogy bármikor, bármilyen szituációban önmagunk tudunk lenni. És mindenki szeretne nagyon csábító lenni, Villanelle szerepére is nyilván szép színésznőt választottak. Az életének egy nagyon nagy szeletét szívesen élné bárki, és azt a fajta gátlástalanságot is, hogy nincsen lelkiismeret-furdalása, sohasem szorong, ezért teljesen szabadon tud beszélgetni, megtenni bármit.”

Jodie Comer Villanelle szerepében (Forrás: IMDb)

Villanelle szókimondása például a Megszállottak viadalának visszatérő eleme. Ahogy a bevezetőben a karambolt túlélő kamaszfiúnak, Villanelle mindenki másnak is teljesen nyíltan megmondja, amit gondol, vagy felteszi az első kérdést, ami eszébe jut. Ezek ugyanazok, amik a mi fejünkben is járnak, de a valóságban nem illik, nem lehet, nem szerencsés vagy mint itt, akár egyenesen káros volna hangosan megfogalmazni. Olyan ez, mint egy szelep, amit az érzéketlensége miatt inkább mégsem nyitunk ki – ez viszont feszültséget kelt bennünk. „Villanelle feloldja a feszültséget azzal, hogy kimondja az igazságot, és ezáltal a néző is megél némi megkönnyebbülést” – mondja a pszichológus.
Arra már Freud rámutatott, hogy a társadalomban a személyes vágyainkból farigcsálunk, hogy képesek legyünk együtt élni másokkal. A pszichopata pedig ezt nem teszi meg, sőt, akár erőszakos és felfoghatatlanul kegyetlen is. De akkor mi az a vonzódással és érdeklődéssel vegyes viszolygás, ami feltámadhat a nézőkben a pszichopata szereplőket figyelve?
A szakember szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a természetből jövünk. Bennünk él a késztetés, hogy megvédjük magunkat, illetve hogy zsákmányoljunk.

Az ilyen filmeket nézve elő tudnak jönni ezek a nagyon belső ösztönök, hogy igen, ő ezt meg tudja tenni, ez pedig valamilyen szinten tetszik. Csakhogy ugyanakkor érezzük a viszolygást is, mert bekapcsolnak az erkölcsi normáink, hogy tök jó, de azért ezt mégsem lehet. Az agyunk pedig a különbségekre ugrik: minden, ami kilóg vagy feszültséget okoz bennünk, az vonzza a figyelmünket is, érdekessé válik.

Ezek után már csak az a kérdés, hogy lehet, hogy Villanelle is olyan hevesen akarja Eve-et. Vagy ez csak a játszmáról, a birtoklásról szól? Létezik, hogy ez túlmutat azon, hogy Eve-nek pont olyan haja van, mint ami Villanelle gyengéje? Csukás Csaba szerint a pszichopaták tudnak szeretni, de ez nagyon önző szeretet, ami ráadásul könnyen sérül. „Ha a másik fél nem úgy viselkedik, ahogy azt ő várná, akkor a szeretet törik, és akár az agresszió is előtörhet.”
Az egyébként szép áthallásos ötlet, hogy az átlagember érdeklődése megjelenik Eve-ben. Mert Eve megszállottságában ott a nézők rajongása, a viszolygás és vonzódás szétszálazhatatlan kettőse, ahogy az unalmas, hétköznapi keretek közé szorított életéből kitörve úgy kattan rá a bérgyilkosra, mint egy drogra.

(Kiemelt kép: IMDb)