...azzal, hogy megmutatjuk a szivárványcsaládunkat. Marci, Ádám és Andris története.

Pál Marcinak és Hanol Ádámnak mindig is család szerepelt a jövőképében. Már az első randijukon megbeszélték, hogy három gyereket szeretnének. Hamarosan a hogyanra is választ találtak és ma Andrissal kiegészülve élik teljesen átlagos, mégis különleges családi életüket.

Ti milyen családban, milyen szülőkkel nőttetek fel?
Marci: Én egy pécsi értelmiségi, liberális családban nőttem fel. A szüleim tizennyolc éves koruk óta együtt vannak, apukám szobrászművész, anyukám akadémikus, mindketten első generációs értelmiségiek. Apukám az Ormánságból származik, ahol Borsod után a legdurvább a mélyszegénység. Autodidakta módon lett szobrász, a családja mindig támogatta ebben. Anyukám bányászcsaládból jön, az ő családja nem segítette, hogy tovább tanuljon, ők azt vallották, hogy szakmát kell szerezni, nem diplomát. Ő mégis a jogi egyetemre felvételizett, amit újságkihordásból finanszírozott. A bátyám látássérültként született, de a szüleim mindig azért küzdöttek, hogy ne induljon hátránnyal az életben. A kitartást és a kemény munkát otthonról hozom. Szerencsés vagyok, mert világ életemben elfogadtak a szüleim, így a coming out sem volt drasztikus. Anyukám egyedül azért sírta el magát, mert attól féltett, hogy egyedül fogok maradni.
Ádám: Tizenkilenc éves voltam, amikor elváltak a szüleim, de ettől függetlenül szeretetteljes közegben nőttem fel. Tizenkilenc évesen költöztem el otthonról és ekkor mondtam el a szüleimnek, hogy meleg vagyok. Volt bennem egy félsz, hogy ha mégis úgy reagálnának erre a hírre, ahogy nem várom tőlük, akkor legyen hova mennem. Az anyukám reakciója ugyanaz volt, mint Marci anyukájáé – szerintem nagyon sok meleg srác anyukája ugyanettől félti a fiát, hogy egyedül marad az életben. Ő nem is amiatt aggódott igazán, hogy nem lesz családom, hanem hogy az életből magából közösítenek majd ki.

Mikor merült fel bennetek először, hogy a ti egységetek gyerekkel lenne még teljesebb?
Marci: Az első randin megbeszéltük, hogy három gyereket szeretnénk. Persze, akkor nevettünk ezen, de számomra soha nem volt kérdés, hogy családot és gyereket szeretnék. Amikor elindítottuk az örökbefogadást, akkor – rosszul fog hangzani – ez egy projekt volt, operatív feladatokkal, rengeteg papírmunkával és várakozással. Nagyon vigyáztunk arra, hogy ne éljük bele magunkat.


Ádám: Én húszéves voltam, amikor az első randinkon azt mondtam, hogy három gyereket szeretnék. Mindkettőnknek fontosak a családi minták, amiket magunkkal hozunk, így nem volt kérdés, hogy az út végén mi is családot szeretnénk alapítani, csak nekünk biológiai úton nem lehet közösen gyerekünk. Tradicionális utat jártunk be: randizgattunk, eljegyeztük egymást, házasságot kötöttük, majd gyereket vállaltunk. Csak a mikéntje volt a kérdés, nem az, hogy akarjuk-e. A megoldást csak sok-sok évvel később találtuk meg, amikor az esküvőnk előtt Marci egyik pszichológus barátnője átküldött egy cikket, hogy egy srác örökbe fogadott Magyarországon. Mindkettőnknél akkor esett le, hogy ennek van realitása.

És még valódibb lett, amikor először csörgött a telefon, hogy van egy kissrác, aki rátok vár. Szerelem volt első látásra?
Marci:
Én vagyok az örökbefogadó szülő és a helyzetem miatt eléggé hátul voltam a gyerekre várakozók sorában. Andrist előttem sok házaspár megnézte, de nem döntöttek az örökbefogadás mellett. Ez volt a mi szerencsénk, mert így találkozhattunk vele mi is.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hogyan zajlott az örökbefogadási folyamat?
Hogyan viszonyul a kisfiú, Andris ahhoz, hogy neki két apukája van?
Milyen visszajelzések érkeznek a történetükre a szűkebb és tágabb környezetükből?
Próbáld ki most kedvezményesen!