Az is segítségre szorul, aki örökbe ad és az is, aki örökbe fogad. Budavári Zitával, a huszonöt éves Bölcső Alapítvány elnökével beszélgettünk.

Budavári Zita huszonöt éve hozta létre a Bölcső Alapítványt, hogy menedéket, „bölcsőt” nyújtson a krízishelyzetben lévő várandósok születendő kisbabáinak, mert nem tudta tovább tétlenül nézni a csecsemőgyilkosságokról szóló híradásokat. A szekszárdi evangélikus templom lépcsőjétől a kismamák számára fenntartott otthonig hosszú út vezetett. Ezalatt közel ezernégyszázan kérték segítségét kilátástalannak tűnő helyzetükben. Hátrahagyó anyákról, örökbefogadó szülőkről és a sok feszültséget kiváltó abortusz körüli vitákról is beszélgettünk.

– A Bölcső Alapítvány küldetésnyilatkozata szerint hátrahagyott gyerekeknek kíván bölcsőt nyújtani. Mi a személyes történet az alapítvány mögött?

Budavári Zita (Fotó: Bulla Bea)

– A 70-es évek közepétől a 90-es évek elejéig, tehát cirka 15 évig folyamatosan látogattam három klinikát, 1988 és 1990 között pedig Magyarországon elsők között vettem részt lombikprogramban, négy beavatkozásom volt. Négy és fél év várakozás után, 1990 novemberében végre örökbe fogadhattunk egy kislányt. Ezután úgy éreztem, hogy kerek az életem, eszem ágában sem volt további beavatkozásokra járni. Igaz, hogy a születése napján elhagyott gyereket csak öt hónapos korában vihettük haza és újabb hat hónapot kellett várnunk arra, hogy a nevünkre kerüljön. De miután ez sikerült, úgy gondoltam, hogy ezzel az életem teljes.
Majd eljött 1994 februárja, Kincső már a negyedik szülinapjához közeledett, amikor az esti fél nyolcas híradókban azt láttam, hogy újszülött tetemet találtak Budapesten, másnap Miskolcon, következő nap Budapest környékén, majd Győrben, ahol nem csak a baba, hanem a férj közreműködésével otthon szült, terhességét titokban tartó nő is belehalt a szülésbe. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam: a jó életbe, én 15 évig jártam három klinikát, négy és fél évet vártam az örökbefogadásra, miközben újszülötteket hagynak magukra meghalni? Ma már restellem, de akkor azt hittem – és tudom, hogy nem voltam egyedül ezzel a gondolattal –, hogy aki így vagy úgy megszabadul a magzatjától – és ebből a szempontból mindegy, hogy 12 hét előtt abortuszt választva vagy egy eltitkolt terhesség és titkolt szülés után – könnyen, csak úgy szabadul meg tőle. Dühös voltam. De nem csak ezért, hanem azért is, mert azt éreztem, hogy senki nem tesz semmit azért, hogy a csecsemőgyilkosságokat megakadályozza. Harminc évvel ezelőtt, amikor nem volt még gyermekem, én is azok közé tartoztam, akik nem értették, hogyan hagyhatja el bárki az újszülöttjét?

– Megváltozott azóta a véleménye a gyermeküket hátrahagyó nőkről?
– Teljes mértékben. Megtanultam tisztelni őket, az ő döntésük ugyanis sokkal nehezebb, mint az enyém, amikor harmincöt évvel ezelőtt az örökbefogadás mellett döntöttem sok-sok kudarc és átsírt éjszaka után.

Mi, az örökbe fogadó szülők nekik köszönhetjük, hogy anyák lehetünk, az ő fájdalmuk árán. Azoknak, akik gyermekük biztonsága, jövője érdekében életük legnehezebb döntését hozzák meg: megszülik, majd az örökbe adást választják.

A gyermeküket örökbe adó anyákat még az abortusz mellett döntő nőknél is szigorúbban ítéli meg társadalom, sőt, még azoknál is szigorúbban, akik nem tudták ugyan vállalni gyermeküket, de le sem mondanak róluk, így azok az állami rendszerben nőnek fel – sok esetben nagykorúságukig.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Milyen nehézségekbe ütközött és ütközik az alapítvány működtetése?
Milyen helyzetben vannak az örökbe adók, örökbe fogadók?
Mi történik pontosan a nyílt örökbefogadás során?
Mi a helyzet az abortusszal?
Próbáld ki most kedvezményesen!