„Lapozzatok bele” a magazinba a képre kattintva!
Hangolódj ránk! Presser Gábor, Jocó bácsi és olvasási szokások az új Nők Lapjában
Hangolódj ránk! Presser Gábor, Jocó bácsi és olvasási szokások az új Nők Lapjában
Pedagógusnapra
Nemrég meghívást kaptam gyerekeim általános iskolájából, hogy egy interaktív órát tartsak a médiáról. Alaposan felkészültem, megtartottam az órát, és amikor véget ért, és a gyerekek kimentek szünetre, akkor vettem észre, hogy az ingemen elöl két nedvességfolt virul. Megizzasztott az óra, folyamatosan energiát kellett kisugároznom, hogy fenntartsam a figyelmüket. Van egy barátom, iskolaigazgató (Szent Gellért Gimnázium, Budapest), aki mindig azt szokta mondani, ha a foglalkozásáról kérdezik, hogy huszoniksz éve a szórakoztatóiparban dolgozik.
Egy tanárnak ma már nemcsak a mozival vagy a tévével kell felvennie a versenyt, hanem a vicces YouTube-videókkal, Facebook-posztokkal, az egész online világgal is. Állandóan azt hallani, hogy élményszerűvé kell tenni a tanítást. És hát persze, milyen klassz, legyen élményszerű! Ám ha a matematikát, fizikát vagy kémiát lehetne vicces YouTube-videókban átadni, akkor azt már rég megcsinálták volna, és abból tanulna mindenki. De nem lehet. Vannak hasznos oktatási segédanyagok, de ma már világosan látszik – és ebben legjobb tudomásom szerint a szakma is egyetért –, hogy a tanárok nem lecserélhetőek, nem kiválthatóak. Már csak a diákok motiválását tekintve sem. Mennyi nagyívű pályafutás indult úgy, hogy volt egy zseniális fizika-/matematika-/magyar- stb. tanár…
Hogy milyen lehet tanárnak lenni, azt egy egészen konkrét eset kapcsán értettem meg. Még a nagyobb fiaim is kisiskolások voltak, amikor egy alkalommal én vittem őket reggel az iskolába, és gondoltam, hogy csak úgy udvariasságból megkérdezem az egyikük tanítóját, aki éppen szembejött velem a folyosón, hogy mi a helyzet. A következő választ kaptam: – Hát, apuka, nagyon nem egyszerű. A múltkor is, hátat fordítottam az osztálynak, hogy írjak valamit a táblára, és amikor visszafordultam, X (az én fiam) éppen akkor jött be a terembe. Tehát korábban valamikor ki kellett mennie. És amikor megkérdeztem, hogy miért hagyta el a termet, azt felelte, hogy csak kiment körülnézni.
– Hát igen – feleltem kínomban, rég megbánva a fölösleges udvariaskodást –, mindig ilyen érdeklődő, otthon is ki-ki szokott menni…
– Egyszóval, apuka, küzdünk.
Ezt megértettem. Mi is küzdünk otthon. Nem tudom, miért képzeltem, hogy az a gyerek majd másmilyen lesz az iskolában, mint otthon.
Minden elismerésem a tanároké, akik hosszú éveket, évtizedeket nyomnak le a „showbiz”-ben, és nem egy-kettő-három-négy-öt, netán hat gyereket kell egyszerre szórakoztatniuk, hanem harmincat-harmincötöt.
Sokszor hallom, hogy kritizálják a tanárokat. Hát, nem tudom. Lehet, hogy nekünk szerencsénk van, de eddig minden pedagógussal, akivel találkoztunk, teljesen megegyezett az érdekünk, hogy rendes, becsületes, művelt embereket neveljünk a gyerekeimből. Őszintén hálás vagyok nekik, hogy a hitükkel, tudásukkal, elkötelezettségükkel részt vállalnak ebből az egyáltalán nem kis feladatból.
Krúdy Tamás, vezetőszerkesztő
Ha előfizetnétek a nyomtatott magazinra, ne habozzatok, kattintsatok az mc.hu oldalra, és kövessetek minket a Facebookon is!
Fotó, illusztráció: Thinsktock, Archív
