Gősi Lilla ezúttal Puglia régiót mutatja be nekünk saját szemszögéből. Felkészültetek az „utazásra”? :)

A képre kattintva galéria nyílik!

Galéria | 6 kép

Itáliai Napló 44. – A világ végein

Itáliai Napló 44. – A világ végein

Fotó megosztása:

Bűvös, sziklás, Középföldére emlékeztető tájon autózunk. Szinte várom, hogy az ezüstös olajfaligetekből vagy az indiai kaktuszfügék árnyékából előbukkanjon néhány csodás teremtmény. De mitológiai alakokkal csak úti célunknál, Otranto katedrálisában találkozunk. A templom tizenkettedik századi mozaikpadlója olyan, mint egy középkori képregény. Érthetetlen, hogyan maradt ilyen ép az évszázadok viszontagságai, a várost pusztító török hadjáratok ellenére is. Igazi műalkotás, belépőt mégse kérnek. A középen sorakozó székek egyértelműen jelzik, itt máig miséznek. Csendesen találgatjuk, vajon mit akart üzenni az utókornak az alkotó Pantaleone szerzetes. Miként férhetett meg a mozaik bibliai témái, Noé bárkája, Káin és Ábel mellett Nagy Sándor és Artúr király? A Paradicsom és a Pokol mellett a csillagképek? Kétfarkú sellő, sárkány, unikornis és egyéb bestiák?

Otranto misztikus hangulatához hozzátesz a tudat, hogy ez Olaszország legkeletibb pontja. De nem érjük be e várossal, nekünk a csizma sarka kell. Kirándulásunk következő állomása a délkeleti végpont. Az a hely, ahol a legenda szerint Szent Péter Rómába tartva először lépett itáliai partra. Santa Maria di Leuca neve nem véletlenül ered a görög „fehér” jelentésű szóból. Főterének világos burkolata és fehérre meszelt házai vakítóan verik vissza a napsugarakat. Leuca a találkozások helye. Itt folyik össze a Jón-tenger és az Adriai-tenger. Ráadásul csupa ellentmondás! Gigantikus világítótornya mellett egy Mária-szoborral ékesített oszlop magasodik. A Föld végének (De Finibus Terrae) temploma pedig odabent barokk gyöngyszem, kívülről viszont masszív, akár egy erődítmény – így sikerült átvészelnie a török és a szaracén támadásokat.

Élvezem a néhány nap szabadságot, amit a déli Puglia régióban töltünk. Megrendülten forgok a világítótorony alatt, miközben lemegy a nap, és megtelnek az utcák, a kikötő. Hétvégi estéken itt gyülekeznek a helyi fiatalok, akikhez ezúttal mi is csatlakozunk, spontán. Hívják a haverokat, az unokatesókat. Dagad, nő a társaság. A gyér tömegközlekedés tudatában maguktól értetődően ajánlják fel a fuvart. Mivel először járok a Salentói-félszigeten, én még csak ismerkedem velük, miközben a barátom nosztalgiázik, és megörül a régen látott cimboráinak. A nyarakat ugyanis gyerekkora óta ezen a vidéken tölti, ahonnan a családja származik. Mostanára azonban a többség már kirepült a fészekből, és nehéz követni, ki merre jár. Egy colos fi ú meséli, az egyetem után hazatért ide, hogy megvalósítsa az álmát. Teljesen mással foglalkozik, mint amit tanult. Gazdálkodni kezdett. Puglia vörös, vasban gazdag földjének gyümölcseivel-zöldségeivel kereskedik. „És milyen olcsón adja a változatos, friss, finom árukat!” – áradoznak róla a többiek. Pedig kevés munkatárssal, keményen dolgozik, és többnyire a saját feje után megy. Szeretne fejlődni és fejleszteni az otthonát, ahol sok szempontból lelassult az idő. Az idevalósiak megszokásaikon keveset változtatva, nyugodtan éldegélnek. Olyannyira, hogy az embernek az az érzése támad, hogy a világ ugyan nem ér véget, de befejeződik itt.

Gősi Lilla

Fotók: a szerző sajátjai

Az írás eredetileg a Nők Lapja 2018/19. lapszámában jelent meg. Kolléganőnk korábbi Itáliai Napló-bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.

Ez is érdekelhet