A képre kattintva galéria nyílik!
Mélyen belélegzem a sós levegőt. Összefogom a hajamat, hogy ne fújja arcomba az erős, tengeri szél. Mennyi tér! A lábam finom, puha homokba süllyed. Az ég kék, a tajték fehér. Vakító a napsütés. A strandon álló, régi bar tulajdonosa az öreg Francescino. Nála kávézunk. Bámulom a tengert tovább. Lassan élnek. Komótosan. De a hely nyáron megtelik. A strandot röplabdázó fiatalok, bronzbarnára sült nagycsaládosok, (főleg olasz) turisták fogják megtölteni.
Ha húsvét, akkor család! Az április elsejei hosszú hétvége sokaknak egyet jelentett a rokonlátogatással, a hazatéréssel. A barátom családja délről származik, nagypénteken tehát útra keltünk mi is. Három napot töltöttünk Olaszország délkeleti csücskében, a Salentói-félszigeten.
Felkészítettek, lehet, hogy egy mukkot sem fogok érteni a tájszólásból, ennek ellenére meleg fogadtatás várt. Megelőzött a hírem. Tudták, hogy vegetáriánus vagyok, így a nagynéni sokféle, zöldséges-sajtos fogással készült. Az egyik első szó, amit nyelvjárásban megtanultam egy általa készített, isteni krumplis lepény, a pitta neve. Aztán következett a kiképzés, amikor már elkélt a segítség, az olaszról olaszra fordítás. Vicceket, anekdotákat meséltek, természetesen dialektusban. És énekeltek. A kertben gyűltünk össze. Előkerültek a csörgődobok és a gitár. Varázslatos, pergő ritmusú dalok hangzottak el, mesteri dobolással kísérve. (Megjegyzem, nem zenészek, csak ismerik, és igyekeznek továbbörökíteni a muzsikálás itteni, ősi tradícióit.) A nyelvi különbségekre jó példa egy pizzica, egy salentói eredetű népdal, mely nyelvjárásban U rusciu te lu mare, olaszra fordítva Il rumore del mare, magyarul A tenger zaja. Gyönyörű, másképp hangzó kifejezések!
Aztán, még mindig vagy már megint, az étkezés. A fogások közös megtervezésétől a tálalásig minden lépést élveztek. Pedig nem egyszerű huszonhárom főre tervezni. Már az asztalok és székek elrendezése is kihívás. Viszont, annak köszönhetően, hogy például Pasquettára, azaz a húsvétfői ebédre minden rokon hozott valami finomságot, hamar megtelt az asztal. Salentói tojáslepény mentával (frittata); sonkák; sertéstarjából készült felvágott (capocollo); bivalytejből készült mozzarella; articsóka saláta kapribogyóval, mentával; édes és sós, sajtos változatban is létező, viterbói kuglóf-szerűség (pizza di pasqua); desszertként mandulás-pisztáciás nyalánkságok alkották a menüt. Magukon jót derülve az asztaltársaságom tagjai jegyezték meg, evés közben is az evésről beszélnek. „Ki készítette idén a legízletesebb frittatát? Melyik farmon szerezték be a mozzarellát? Mi a saláta titkos összetevője?”
Intenzív hétvége volt. Eljutni a félsziget legkeletibb és legdélibb pontjaira, belépni különleges templomokba, látni a vörös földet, beteg, száraz olajfákat, világítótornyot, bástyákat, mozaikot. Hallani, miként élnek itt. Una vita piccola, piccola. Kicsike élet. Egy kicsi élet. Ez jár a fejemben. Nem nagy, de gazdag. Őszinte. Egyszerű. Természetközeli. Másképp könnyű és másképp nehéz, mint a városi létezés. Jönni, menni, maradni, visszatérni. Könyvet tudnék írni erről a helyről, ezen a helyen!
Nekem szegezték a kérdést, mi tetszett legjobban első látogatásom alkalmával. Soroltam, tenger, szabadság, ízek, emberek, közösség. Meghatódtam, amikor a barátom édesanyja pohárköszöntőt mondott, és hangsúlyozta, ebben a családban mindig szeretettel látnak. És jólesett, hogy ismerve a magyar szokást, húsvétkor meglocsoltak, majd örömmel fogadták az általam festett piros tojásokat. Így köszöntünk el: Alla prossima! Viszontlátásra, a következő találkozásig.
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi Itáliai Napló-bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
Fotók: a szerző sajátjai
