Itáliai Napló 38. – Járatlan utakon Tivoliban

Gősi Lilla ezúttal egy kalandos kirándulásról mesél nekünk.

A képre kattintva galéria nyílik!

Galéria | 5 kép

Itáliai Napló 38. – Járatlan utakon Tivoliban

Itáliai Napló 38. – Járatlan utakon Tivoliban

Fotó megosztása:

„Mutatom az utat!” Zuhogó esőben szegődött mellénk Mariano. Pocakja ellenére ügyesen szökkent át a pocsolyákon, és fürgén a fedett árkádsorok alá vezetett bennünket. „Amikor a világot jártam, a helyiek mindig jóindulatúan fogadtak. Azáltal hálálom meg a vendégszeretetüket, hogy én is nyitott szívvel fordulok az utazók felé.” Nem volt szívem félbeszakítani a monológját, és felvilágosítani, hogy igazából csak a végállomás nevéről érdeklődtem, amúgy nem vesztünk el, nem szükséges hazakísérnie. Ahogy azt sem tudtam végigmondani, hogy talán jobb, ha nem visz el rögvest a kedvenc éttermébe asztalt foglalni, mert szinte biztosra veszem, hogy csuromvizesen nem fogjuk még egyszer elhagyni a szállást egy vacsora kedvéért, inkább beérjük madárlátta elemózsiával.

„Mutatom az utat!” Mariano már az elegáns étterem emeletére vezető lépcsőn szaladt fölfelé. „Lazióban mindenki a spaghetti alla carbonaráról beszél, de higgyétek el, a bucatini all’amatriciana után megnyaljátok mind a tíz ujjatokat!” Követtük, ám a díszes asztalterítékre vetett első pillantásból megállapítottuk, hogy a helyet nem a mi pénztárcánkhoz szabták. Csupa csillogás! Nemhiába, a vendéglőt 1912-ben alapították, és helyi fogásokat felvonultató konyhájáról híres. Szerencsénkre azonban a főnöknő kedvesen közölte, hogy aznap este zárva lesznek. Azért hozzátette, a mennyezetfreskós termet megnézhetjük, és nyugodtan készítsünk fotót.

„Mutatom az utat!” Bezzeg hogy megkönnyebbültünk, amikor egy idős pirotechnikus szájából hangzott el ez a mondat 2016-ban. Akkor és most is anyával utaztam. A másfél évvel korábbi túránk apropója: fejünkbe vettük, klassz lenne eljutni néhány nap alatt a nyugati partról a keletire, három régiót (Campania, Basilicata, Puglia) átszelve, busszal-vonattal. Ekkor történt, hogy a barlanglakásos Materába igyekezve Potenza városában ragadtunk egy éjszakára. Légvonalban az út egyszerűnek tűnt, nem számoltunk azonban a hegyekkel és azzal, hogy a közlekedés ünnepnapokon még viszontagságosabb, mint általában. Mi pedig (óriási hiba!) halottak napjára időzítettük az utazást.

„Mutatom az utat!” Mondta tehát új ismerősünk nekünk, a kétségbeesés szélén álló, két magyar nőnek. Miután órákig szobroztunk a potenzai állomáson, beláttuk, hiú remény, hogy megjelenik a materai busz. Potenza városról, ahol az útvonaltervező alapján át kellett volna szállnunk, semmit nem tudtunk. Mindenesetre a szieszta alatt elindultunk, hogy felfedezzük. Kietlen utcák, sehol egy teremtett lélek. Csöngettünk, kopogtattunk, de még az egyházi szállón sem nyitottak ajtót. Internetünk nem volt. Ekkor elegyedtünk szóba az egyetlen nyitva talált kávézóban a segítőkész idegennel, aki percek alatt keresett nekünk egy szobát, majd a hegy gyomrában felvezető, labirintusszerű mozgólépcsőn a célpontig kísért bennünket.

„Megkeressük az utat!” Kirándulásainkon általában ez a mottóm. Bizonyos konkrétumokon kívül nem tervezek előre. Mondjuk Tivoliban, a Villa d’Este mesebeli, teraszos, reneszánsz kertjében már jártam. Tudtam, hogy II. Ippolito d’Este bíboros megbízására kezdték építeni a 16. században. Állatfejek mintájára készültek a cento fontane vízköpői, és a ciprusok közt mitikus figurákat, Neptunust, sárkányokat ábrázoló szökőkutak csobognak… Tervem alapján még a vasárnap délelőtti (egyébként az anno itt vendégeskedő Liszt Ferenc nevével fémjelzett) zongorakoncertet is sikerült meghallgatnunk, melyre a zárt ajtók mögött tényleg csak az bukkant rá, aki kereste. Ezután tértünk járatlan utakra. Tivoli másik nevezetességéhez, a városon kívüli Villa Adrianába indultunk. Azon kívül, hogy egy megállóval később szálltunk le, és Hadrianus császár romkertje jóval nagyobbnak bizonyult, mint számítottunk rá – több gyaloglás! –, minden simán ment. Igaz, kifelé jövet eleredt az eső, de így legalább a hazafelé tartó buszon megismerkedtünk a jegyvizsgálóval, aki nem más volt, mint a barátságos Mariano.

Gősi Lilla

Az írás eredetileg a Nők Lapja 2018/13. lapszámában jelent meg. Gősi Lilla korábbi Itáliai Napló-bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.

Fotók: a szerző sajátjai

Ez is érdekelhet