Viharos, kataklizmákkal terhes évszázad áll mögöttünk. Alig akad magyar család, amelynek múltját ne felhőznék sötét titkok, elhallgatott tragédiák. Márpedig ha túl sokáig cipelünk egy lelki terhet, az előbb-utóbb megbetegíthet. És akkor nem lehet többé elkerülni a szembenézést.

lelek_elhallgatottcsaladitraumak

Nemrégiben merő véletlenségből végighallgattam egy ismerősöm megrendítő vallomását arról, hogyan próbálta meg az utóbbi néhány évben felkutatni szörnyű gyermekkora okait. A haja már deresedett, a szülei sem éltek már, amikor egy sugallat arra késztette, hogy utánajárjon régóta rátelepedő depressziójának, mesélte halkan, szaggatottan. Hosszú út vezetett addig, míg rájött, mi lehetett a magyarázata anyja neurózisának és apja kegyetlenségig menő szigorának. Borzalmas tragédiákra bukkant a család krónikájában. A nagyszüleit, a nagynéniket, nagybácsikat koncentrációs táborok nyelték el, dr. Mengele kínozta halálra őket, vagy elégették, esetleg még a tábor előtt a Dunába lőtték őket – szinte minden kezébe került, megsárgult fotó mögött felsejlett egy szenvedő élet. Egyszerre megértette, miért hallgatták el előle mindezt. Az értelmetlen tragédiákat képtelenség volt megmagyarázni, elbeszélni meg még kevésbé lehetett, így a feldolgozás nemzedékeken keresztül elmaradt. Csakhogy az élet ment tovább, sokszor súlyos lelki terhek alatt vonszolódva. Meg tudott-e végül bocsátani a szüleinek? – kérdeztem a férfitól, amikor végül kimerülten elhallgatott. – Nem – hangzott az elkínzott válasz. – De legalább már megértem őket.

LEFAGYASZTOTT ÉRZELMEK

– A munkának akkor lesz vége, ha majd meg is tud bocsátani – fűzi hozzá a történethez Zseni Annamária pszichiáter, pszichoterapeuta. – De az is előfordulhat, hogy a feloldozás csak a negyedik generációnak adatik meg. Általában az unokák vagy azok gyermekei azok, akiken a tünetek kiütköznek, és akik végül kénytelenek szembesülni a nagyszüleik életében bekövetkezett tragédiákkal. Addigra talán összegyűlik annyi életerő, hogy neki tudnak vágni a fájdalmas önismereti útnak. Felmerül a kérdés: miként lehetséges az, hogy hatvan-hetven évvel ezelőtti tragédiák kísértenek bennünket a jelenben? Hát úgy, hogy a család élete a legutolsó felmenőkig egyetlen energiamezőben zajlik, és minden egyes nemzedék hozza magával az előző életek lenyomatait. Hiszen a gyökereink nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk. Ha pedig valahol szakadék nyílik a nemzedékek között, értem ezalatt, hogy nem tudnak egymásról, esetleg elhallgatnak valami fontos eseményt az utódok elől, sajnos megakad az energiák áramlása. Hogyan is kell ezt elképzelni? Gondoljunk valamilyen ennivalóra, amelyet nem tudunk azonnal feldolgozni, ezért egy zacskóban betesszük a fagyasztóba. Valahogy így esett azokkal az elfelejteni kívánt szörnyűségekkel is, amelyeket a nagyapáink átéltek a háború alatt, vagy akár a kommunista elnyomás évtizedeiben. Egyszerűen hibernálták az érzelmeiket a beláthatatlan jövőig, különben nem tudták volna tovább folytatni az életüket. Márpedig az életösztön mindent felülír. A lefagyasztott csomag azonban ott kísértett a mindennapjaikban, majd még tovább, nemzedékeken át, és közben egyre több energiát szívott el az élőktől. Máig akadnak olyan családok, ahol sem a holokauszt, sem a hadifogság, sem a malenkij robot során eltűntekről nem tudnak a fiatalok, a túlélők egy szóval nem említették őket a gyerekeiknek, következésképp ők sem szólhattak róla az unokáknak. A helyük üres maradt a családi legendáriumban, mintha nyomtalanul kiégett volna a fényképen egy arc. Márpedig azok az energiák, érzelmek, amelyeket ezek a felmenők képviseltek, feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy teljes odaadással élhessük az életünket.

A cikk folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja legújabb, 43. heti számát!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: fortepan.hu

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!