32 évesen, 1937. december 3-án hagyta itt a földi világot minden idők egyik legnagyobb hatású költője, József Attila. Az az ember, aki alkotásaiban gyönyörűen, ugyanakkor tűpontosan fogalmazta meg az élet fájdalmait: a lemondásokkal teli gyermekkorát és a felnőttként átélt csalódásokat. A világ meg nem értését, a szorongást, a bizonytalan jövővel kapcsolatos félelmet mi is oly sokszor érezzük a bőrünkön, ezért olyan, mintha a magyar költő még ma is szólna hozzánk. Dakos Edit öt versrészletével emlékezik rá.

József Attila

„A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.”

(József Attila: A Dunánál – részlet)

Hiba nélkül

Középiskolában a fiataloknak nemcsak kötelező olvasmányokat kell az elejétől a végéig elolvasni, vannak kötelező versek is, amiket bizony kívülről kell fújni. Anno a református gimiben, ahol tanultam ez nem tartozott ezek közé, viszont plusz ötösért (ami félévkor nagyon jól jött) kiállva az osztály elé, elszavalhattuk. A legtöbb ember tisztában van azzal, hogy ez nem egy egyszerű és nem nyúlfarknyi költemény, ellenben csodaszép és nagyon fontos vers. A gyermeki lelkem is értette és „látta” József Attilát ott, a Dunánál, ezért nem is volt kérdés, ha törik, ha szakad én meg fogom tanulni. A magyar tanárom vaskalapos volt és könyörtelenül tudta osztani az egyeseket. Ezt az ötöst azért adta volna olyan könnyen, mert nem hitt abban, hogy bárkit mozgósítani fog a feladat, és az is kikötés volt, hogy hiba nélkül kell elmondani a verset az osztály előtt. Nem az volt a legjobb, hogy ötöst kaptam, hanem látni azt, ahogy a magyar tanárom megpróbálta elrejteni a mogorva külseje mögött az elégedett és büszke mosolyt. A következő hetekben pedig az osztály fele jelentkezett, hogy József Attila bőrébe bújjon egy olyan híres verse erejéig, mint A Dunánál.

„Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek –
a harctér nászi ágy.”

(József Attila: Amit szivedbe rejtesz – részlet)

A kevesebb néha több

Az egykori középiskolámban minden évben volt egy kis megemlékezés a költészet napján. Másodéves lehettem, amikor a vezetőség sátrat állíttatott az udvaron, amelynek pódiumán a diákok elszavalhatták a kedvenc József Attila versüket. Napokig kerestem a legszebbet. Levegőt!, Mondd, mit érlel, Nagyon fáj – sokáig válogattam, míg végül az egyik szerintem legtisztább és legegyszerűbb verssel, az Amit szivedbe rejtesz című költeménnyel ültem a többiek elé. A végére értem, a közönség pedig síri csendben ült, senki sem tapsolt. Csalódtam és nem értettem, hol rontottam el. A hozzám képest hatalmas elismerésben részesült osztálytársammal elindultunk az iskola menzájára ebédelni, de egyszer csak valaki megragadta a karom. A gimnázium színjátszó körének vezetője volt, aki szeretett volna gratulálni és felajánlani egy helyet a csapatban. Mire a mellettem álló osztálytársam így szólt: „De hát őt nem is tapsolták meg!” Erre az igazgató csak annyit mondott: „Nem a taps a lényeg.”

„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.”

(József Attila: Kopogtatás nélkül – részlet)

A legszebb szerelmes vers és a legkeserűbb vágyakozás

A lányismerőseim közül tízből nyolcnak a Kopogtatás nélkül a kedvenc szerelmes verse. Vajon miért? Mert még senki nem „festette” meg ilyen szépen a másik utáni vágyódást, az áhítozást egy olyan ember iránt, akit lehet, hogy még nem is ismerünk. A hosszú ideje tartó magány és a valakihez való tartozni vágyás is ugyanúgy benne van a híres költeményben, ami huszonévesen nekem nagyon sokat jelentett.

„Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.”

(József Attila: Kész a leltár – részlet)

Ha féltem is, a helyemet megálltam

Erőt és bátorságot ad a legnehezebb helyzetekben is az 1936-ban (a költő halála előtt egy évvel) megírt összegző költemény. Minden életkorban és mindenféle élethelyzetben ráébreszti az embert arra, hogy saját magán kívül senkire sem számíthat. Ha nehéz pillanatok előtt állok, vagy netán kedvemet szegi a félelem, ezt szoktam elővenni. Újra és újra elolvasom, mert a költő tollából bátorságot tudok meríteni.

„Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.”

(József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat) – részlet)

A legszebb búcsú

Bevallom, úgy igazán először a Kossuth-díjas magyar zenész, Lovasi András előadásában ütött szíven a költemény. A belefáradt és megalkuvó József Attila szól hozzánk az utolsó, búcsúzásnak szánt versében. De bárhogyan is ért véget ennek a nagyszerű embernek az élete, egy biztos: kivételes életművet hagyott az utókornak, ami minden korban érvényes és helytálló.

Szöveg: Dakos Edit
Fotó: Pinterest