Demény, a töpörtyű és a népszerűség

Volt egyszer, hol nem volt, még a deményista diktatúra előtti időkben egy boldogtalan tanárnő – Magos Juditnak hívták. Neve a feledésbe merült volna, ha történetesen nem ő az a szerencsés, akit Demény Gazdájának választott ki az egek ura.

Demény és gazdájaDemény Gazdája egyszerű városi családban született, ahol az a tévhit ütötte fel a fejét, hogy a kutya lakásba nem való – így meglehetős sivárságban teltek gyermekévei. Ő maga mégis boldognak érezte ezeket az időket is, mert nem tudta, milyen az igazi boldog gazdiélet. A nagyszülők jóra való falusi emberek voltak, tartottak ugyan haszonállatokat – nyulat, kecskét, tyúkot, disznót –, de kutyát legfeljebb házőrzőnek. Demény tudta, hogy még nem érdemes megszületnie, mert Gazdinak még fejlődnie, tapasztalnia kell, fel kell nőnie a Demény Gazdája címhez. Magos Judit tehát vándorútra indult a magyar pusztában. Elvégezvén a miskolci egyetemen a magyar szakot, tanítani kezdett. Csakhamar úgy érezte, vakvágányra sodródott az élete, de a tisztánlátás hiánya miatt helytelenül azonosította a hiba forrását: nem érte még föl ésszel, hogy a kutyátlanság a baj, nem pedig a munkahelyválasztás. „Nem találtam a helyem. Először tanítottam, és imádtam – emlékszik vissza Judit –, életem legszebb időszaka volt, de amikor meghalt az apám, visszaköltöztem Egerbe. Ott nem volt egyszerű tanári állást találni, végül nagy nehezen elhelyezkedtem egy alapítványi iskolánál. Minimálbérem éltem, és kifi zettem belőle a rezsit, de tudtam, hogy soha nem tudok így előbbre lépni. Akkor eladtam a lelkemet: otthagytam a tanítást, és egyik munkahelytől a másikig vetett a sors, de sehol sem voltam boldog. Kereskedtem, árultam lakást, irodaszert, vállalkoztam, de az sem jött be. Akkor otthagytam Egert, feljöttem Pestre.”

A mély lelki válságból a kiutat Magos Judit már a helyes irányban kezdte keresni: elhatározta, hogy beszerez egy kutyát. Az, hogy Maxra rátalált, már a fejlődés egy jelentős állomása volt, és a cél felé mutatott.

A Demény előtti boldog békeévek

„Max most lesz kilencéves, kölyökként került hozzám – így lett belőlem kutyás, akkor még csak amatőr, mondhatnám. Maxszal nagyon könnyű volt az élet – annyira figyelt rám! Semmi gondom nem volt vele soha. Lerágta a karkötőt a kezemről, mikor először találkoztunk, na, gondoltam, akkor ő jó lesz. Minél rosszabb kutyát akartam. Amikor hozzám került, épp nyár volt, iskolai szünet, és együtt lehettünk reggeltől estig. A kutyák lelkivilága tudományosan sosem érdekelt, csak úgy menet közben rácsodálkoztam, hogy nahát, nekik is vannak érzéseik, meg tudnak sértődni…”

Judit akkor még úgy gondolta, hogy a kutya van a gazdájáért. Társnak szánta Maxot, hogy „legyen, aki szeret”. Persze nem gondolta végig, merthogy hebrencs, aki minden döntést hirtelen hoz meg, de legalább megtapasztalhatta: a kutya legalább akkora kötöttség, mint egy gyerek, legalábbis ennyit értett meg akkor még ebből (a Demény előtti időkben). Viszont egész jól vette az akadályokat. Zokszó nélkül tűrte, hogy eztán nincs hirtelen felindulásból nyaralás, munka utáni dorbézolás, felelőtlen kimaradozások, mert Maxnak sétálnia kell. Lassan arra is rájött, hogy a kutya pedig igenis sokban különbözik a gyerektől: például nem minden értekezleten, sörözőben, színházban látják szívesen. Ráadásul, ha a társadalom egy részében masszív gyerekellenesség nincs is, kutyabarátnak már nem mindenki nevezhető. Sőt, az emberi társadalom odáig fajult, annyi felelőtlen egyed mászkál szabadon, hogy a gazdátlan kutyák – értsd, akik nem találtak maguknak olyan jó bolondot, mint ő – bizony mentésre szorulnak. És ezzel már el is érkeztünk a Deményhez vezető út elágazásához: Magos Judit önkéntes segítő lett a Futrinka Egyesületnél.

„Nagyon lelkes voltam. Olvasgattam az interneten a történeteket, és akkor láttam meg először, hogy a kutyákkal menynyi szörnyűség történik. Addig nem tudtam, hogy a gyepmesteri telepeken két hét után elaltathatják az ebeket.”

Ezek a történetek ágyaztak meg a Demény- uralomnak. A Gazdi szíve egyre inkább lottyadt párnává puhult, szeme éjszakánként könnyben úszott a hányattatott kutyasorsokról olvasván, idegei pattanásig feszülten várták az éji riasztást, ami ha befutott, csapot-papot odahagyva rohant életet menteni. Hétvégeken gazdikereső rendezvényekre járt Maxszal, aki elnéző mosollyal tűrte, hogy gazdája kóbor semmirekellők pórázát fogja, hátha akad egy balek, aki hazaviszi őket. Szegény Max nem számított arra, hogy hamarosan véget ér a boldog egykeélet…

„Egy napon fuvarsegítséget kért a Futrinka: egy német dogot kellett elhozni egy székesfehérvári gyepmesteri telepről. Elmentem a dogért, és szólt a telep vezetője, hogy van egy vizsla is. Így ült be Demény az autómba… Első látásra szerelem volt.”

demeny

És elkezdődött a rémálom…

„A rendes kutyások szerint én vagyok a hibás, és ez biztos így is van. De hát így jártunk egymással. Az lehet a baj – próbálja mentegetni a Gazdi Deményt –, hogy nagyon sokat kóborolt az utcán, és a hányatott élet nyomot hagyott benne: olyan nehezen leküzdhető szokásai alakultak ki, mint például a kukaborogatás. Bármit, ami kaja, azonnal meg kell ennie, mert holnap már nem lesz meg, legalábbis ő így gondolja. Erről nagyon nehezen tudom leszoktatni. Minden problémánk ebből adódik.”

Magos Judit egy percig sem tagadja: mindennap elátkozza a percet, amikor bedőlt az „ártatlanhűkutya”-nézésnek. És mindennap szétolvad a gyönyörűségtől, amint Demény megcsóválja a farkát. Persze Demény ágyban alszik, kénye-kedve szerint töpörtyűt fal – a Gazdi szerint neki azért vannak elvei is, csak ezek nem látszanak –, és rövid terrorizálás után, gyakorlatilag ellenállás nélkül, átvette a (világ)uralmat.

„Agyon tudnám csapni! De hát mit tegyek? – tárja szét a karját tehetetlenül Demény Gazdája. – Megváltoztatta az életemet. Max kutyást csinált belőlem, Demény mellett viszont Gazdi lettem. Arról nem is beszélve, hogy lett egy több ezer ember által olvasott blogom, írtam egy könyvet, és lám, most például interjút adok…”

Amikor Magos Judit önkéntes segítőnek állt, az nemcsak azzal járt, hogy halálra ítélt kutyákért rohangált, orvoshoz hordta őket, hanem befogadó családokat, gazdikat is keresgélt, sőt marketingesképzésre járt, hogy még hatékonyabban tudjon segíteni az elárult vizsláknak. De a lelki békéje csak nem állt helyre.

„Attól kezdve, hogy otthagytam a tanítást, nagyon szenvedtem. De Demény talált nekem munkát is. Kiírta a blogomba, hogy »éhen fogunk halni, mert a gazdám annyira szerencsétlen, hogy még munkát sem talál. Írjon egy igazgató, mert itt kő kövön nem marad!« És a Lauder Javne Gimnázium igazgatója írt, hogy akkor talán menjek be, hogy megismerkedjünk.” Úgyhogy megint lehetett élni a boldog, éhező tanárok életét. De legalább ott volt Demény – hogy a maradékot (ha lett volna) fölegye. Azzal, hogy átvette a (világ) uralmat, ez a probléma is megoldódott: a Gazdi az egyre inkább elharapózó kegyetlen deményizmus rabigája alatt anynyira ideges lett, hogy blogot kellett írnia. A blogból népszerűség lett, abból könyv, sőt könyvsiker – dőlt a lé, térdig jártak a töpörtyűben, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Demény celeb lett

Ha ez tündérmese volna, itt érne véget. Csakhogy a deményizmus dialektikus rendszer, melyben a hatalmi ágak sokszor összekuszálódnak. A Gazdi néha azt hiszi, hogy ő a főnök. Olyankor például, amikor elgémberedik a gerince éjszaka, mert nem tud aludni az ágyába fészkelődött kutyáktól, mindig megfogadja, hogy kitiltja őket a hálószobájából. De aztán amint leszáll az este, és elkezdődik a puha szuszogás, ellágyul. Az is rendszeresen előfordul, hogy a könyvbemutatókon kapott végtelen töpörtyűkészleteket önkényesen zárolja. Pedig hát mi volt a deményista hatalomátvétel fő célja? A végtelen törpörtyűkészlet biztosítása – a biztos pont, amelynél fogva a sarkaiból ki lehetett forgatni a világot. Ki dolgozott meg a sikeréért? Ki írta a könyvet? Na ugye!

A Gazdinak viszont annyira a fejébe szállt a dicsőség, hogy összekeverednek benne a dolgok.

„Demény változatlanul gonosz és hálátlan – fakad ki. – Nagy az arca, persze van is mire” – fullad egyre halkuló dohogásba a kifakadás. De Deménynek is van oka a panaszra: gazdája ugyanis csak nem hagy fel az állatmentősdivel – ez a mániája, hogy nem lehet sorsára hagyni a többi kutyát sem. Ahelyett, hogy inkább a magánéletével törődne, mint más rendes nők. Jó, végül is a szemléletmódját sikerült végérvényesen átformálni, így az nem merül föl, hogy itt bárki is átvegye az uralmat helyette. Gazdi szóba sem áll mással, csak aki elfogadja a deményizmust.

„Megszoksz vagy megszöksz, ez itt a kérdés – szögezi le Magos Judit. – Ebbe nincs senkinek beleszólása. Engem így kell elfogadni, ezzel a felhajtással. A kutyákért felelősséget vállaltam, és ha velük bármi történik, biztosan nem maradok már kutya nélkül az életem hátralevő részében.”

Szöveg: Mihalicz Csilla
Fotó: Szász Marcell

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.