- Miért hallgatunk szomorú zenét, amikor rosszkedvünk van?
- Kim Oki szaxofonos egészen különleges módon gondolkodik a zene erejéről.
- A koreai jazz különleges alakjával budapesti koncertje előtt beszélgettünk.
Eredetileg táncosként indult a pályája, és úgy tudom, egy félreértésnek köszönheti, hogy beleszeretett a szaxofonba. Miles Davist hallgatva azt hitte, szaxofonon játszik, pedig valójában trombitált.
Bár valóban táncosként kezdtem a pályafutásomat, a zene iránt már az iskolás éveim óta rajongtam. Mire húszéves lettem, már magam készítettem sokféle elektronikus zenét, amire aztán táncoltam. Így aztán a muzsikusi pályára való áttérés számomra tulajdonképpen természetes fejlődésnek tűnt.
Ami pedig a trombita és a szaxofon összekeverését illeti, ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen mindkettő fúvós hangszer, és mindkettőnek fontos szerepe van a jazzben. Azt hiszem, ez a félreértés még segített is abban, hogy kialakítsam saját, egyedi hangzásomat.
A koreai jazz egyik legeredetibb hangú képviselőjeként tartják számon, ön mégsem szereti, ha jazzmuzsikusnak nevezik. Pedig sok zenész számára ez a megnevezés komoly elismerés lenne. Miért viszonyul hozzá ilyen óvatosan? Mit jelent önnek a jazz, és mennyire fontos, hogy a zenéje ne szoruljon be egyetlen műfaj határai közé sem?
Számomra a jazz a zene legmagasabb rendű formája.
Emiatt úgy érzem, még nem is jutottam el arra a szintre, hogy nyugodt szívvel kijelenthessem: jazzt játszom. Mindaz, amit jelenleg csinálok, csupán gyakorlás és felkészülés arra a napra, amikor majd valóban képes leszek JAZZT játszani. Ennek viszont nincs köze ahhoz, hogy szeretnék-e szabadon mozogni a műfajok között.
Kim Oki szerint a jazz a zene legmagasabb szintje (Forrás: Koreai Kulturális Központ)
Ha dél-koreai zenéről beszélünk, a világ nagy részének ma valószínűleg a K-pop jut először eszébe, pedig az ország zenei élete ennél sokkal gazdagabb és sokszínűbb. Milyen ma jazzmuzsikusnak lenni Koreában?
Fenti válaszomhoz kapcsolódva abban is kételkedem, hogy Koreában hány olyan zenész van, akit valóban jazzmuzsikusnak lehet nevezni…
Én magam egyébként nem igazán merítettem belőle. A saját hangzásom és zenei identitásom sokkal inkább annak köszönhető, hogy rengeteget hallgattam és tanulmányoztam az 1960-as, 1970-es és 1980-as évek koreai popzenéjét, az amerikai, japán, etióp és európai jazzt, és persze sok minden mást is.
Egyik legfontosabb példaképe Pharoah Sanders, akinek zenéjében különösen nagyra értékeli az érzelmi mélységet és a szeretet jelenlétét. Sokan akkor fordulnak a zenéhez, amikor nehéz időszakon mennek keresztül, mások éppen az örömüket szeretnék még teljesebben megélni általa. Ön szerint képes a zene gyógyítani, vagy legalább átsegíteni bennünket egy-egy nehéz élethelyzeten?
Úgy gondolom, hogy a zene az emberiség történetének egyik legnagyszerűbb pszichoterápiás eszköze.
Ha például megnézzük a koreai sámánszertartásokat, az úgynevezett gut rituálékat, szerintem ezek lényegében a zenén keresztül megvalósuló spirituális gyógyítás formái. Ami a saját életemet illeti, akár szomorú vagyok, akár boldog, általában olyan zenét hallgatok vagy játszom, ami illik az aktuális hangulatomhoz.
Mennyire tükrözi a zenéje a személyiségét és az aktuális lelkiállapotát? Vannak olyan érzések, amiket könnyebb a hangszerén keresztül kifejeznie, mint szavakkal?
Minden egyes fellépésem közvetlenül tükrözi az aznapi érzelmeimet.
Éppen ezért soha nem állítok össze előre műsort, és koncert közben a számokat sem szoktam felkonferálni. Sokkal kényelmesebben érzem magam, ha szavak helyett a zenén keresztül kommunikálhatok. Ráadásul úgy gondolom, hogy a hallgatóság is jobban megért így.
A jazz egyik legizgalmasabb sajátossága az improvizáció: a zenészek sokszor maguk sem tudhatják pontosan, merre viszi őket a zene a következő pillanatban. Volt olyan koncertje, amelyen egészen váratlan fordulatot vett a játék, és még saját magát is meglepte azzal, ami a színpadon történt? Egyáltalán, mennyire szereti átengedni az irányítást a pillanatnak?
Szeretném, de sajnos a színpadon a legtöbb meglepetés inkább kellemetlen.
Pályafutásom során volt már olyan, hogy egy zenésztársam úgy érkezett meg az előadásra, hogy nem gyakorolta be megfelelően a dalokat, nem volt felkészült, sőt olyan is, hogy nem zenélésre alkalmas állapotban érkezett.
Az ilyesmivel nem tudok mit kezdeni. egy fellépés során nagyon tudatosan megtervezem a zene minden irányát és hangulatát. Őszintén hiszek abban, hogy a szabadságot a teljes kontroll révén lehet a leginkább megteremteni.
Budapesten a LuvLuv nevű projektjével lép fel, amelynek középpontjában a szeretet, a szerelem és általában az emberi érzelmek állnak. Miért éppen ez a téma foglalkoztatja mostanában ennyire?
Sajnos ezúttal nem tudott minden LuvLuv-tag csatlakozni hozzánk, így a budapesti koncerten nem egészen az eredeti felállásban játszunk majd.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy ebből akár még jobb hangzás is születhet. Ami pedig a szerelmet illeti: vajon egyáltalán megragadható néhány előre meghatározott szóval és mondattal? Úgy hiszem, ha a zenén keresztül teszünk fel kérdéseket, és a zenén keresztül élünk meg érzéseket, sokkal mélyebben megtapasztalhatjuk és kifejezhetjük a szerelem valódi lényegét.
Magyarországon komoly hagyományai vannak a jazznek, és a műfajnak ma is sok izgalmas képviselője van. Mennyire ismeri a magyar jazzéletet? El tudna képzelni egy közös produkciót valamelyik magyar muzsikussal?
Úgy érzem, hogy a magyar muzsika mélyebb felfedezése rengeteg inspirációt adhatna, és a saját zenei fejlődésemhez is hozzájárulhatna.
Nagyon szívesen kapcsolatba kerülnék olyan magyar zenészekkel, akik érdeklődnek a zeném iránt, és örömmel játszanának velem együtt.
A zene különleges nyelv: ugyanazt a dallamot hallgatva egy koreai, egy magyar vagy egy amerikai ember egészen más emlékeket, élményeket és kulturális hagyományokat hozhat magával. Ön szerint mindezek ellenére képesek vagyunk ugyanazokat az érzéseket átélni a zene segítségével? És ha egyetlen dolgot kívánhatna, mit szeretne, milyen érzéssel távozzon a budapesti közönség a koncertje után?
Mivel a zene önálló nyelv, amelyhez nincs szükség fordításra, azt hiszem, hogy az emberek kulturális hátterüktől függetlenül hasonló érzéseket élhetnek át általa.
Ami pedig azt illeti, milyen gondolatokat vagy érzéseket visznek haza a koncert után, egyszerűen csak azt szeretném, hogy mindenki megőrizze magában azt, ami személyesen megérintette.
Kapcsolódó: Új recept az orvosoktól – egy adag élőzene
Kiemelt kép: Getty Images
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!