Irma megtanítja Pipást írni és olvasni, miközben egyre mélyebb kapcsolat alakul ki köztük, amely mindkettejük sorsát megváltoztatja. A történet a bezártság különböző formáit, a társadalmi és személyes korlátokat, valamint a női kiszolgáltatottság kérdését vizsgálja.
A független, állami támogatás nélkül készült film a Gyorskocsi utcai börtönben forgott, és már nemzetközi sikert is aratott: a Cottbusi Filmfesztiválon elnyerte az Ökumenikus Zsűri díját. A Pipás április 9-től látható a mozikban. Török-Illyés Orsolyával és Stork Natasával a sajtóvetítés után interjúztunk.
Hajdramaturgia
Most megnéztétek a filmet?
Stork Natasa: Cottbusban láttuk, itthon pedig a Filmszemlén. Korábban többször is néztük laptopon, még a vágás közben. De ennek a filmnek jól áll a nagyvászon. Egyébként nagyon érdekes nézőkkel együtt látni. Mintha minden közönség előtt kicsit másik arcát mutatná.
Milyen az, amikor korábban nyakig benne voltál valamiben, aztán már csak kívülről figyeled, ráadásul úgy, hogy nincs ráhatásod?
Török-Illyés Orsolya: Hozzászokik az ember. Én eleinte mindig a legrosszabbra számítok, aztán legtöbbször pozitívan csalódom. Először az ember nyilván mindig magát figyeli: működik-e a karakter, és amiket akkor felvettünk. Én legalábbis így vagyok vele.
Vannak kételyeid magaddal kapcsolatban?
TIO: Ajaj, ebbe ne is menjünk bele. Csak az van. Már sokat dolgoztam azon az évek során, hogy képes legyek magam visszanézni, és azt kell mondjam, jobb lett volna hamarabb elkezdeni ezt a munkát. Régebben tíz év is kellett ahhoz, hogy a kész filmet látva el tudjak vonatkoztatni attól, ahogy az adott jelenet felvételekor éreztem magam.
Mindez az én fejemben történik, és teljesen független a filmtől. A filmszemlés premierre – más dolgok miatt is – annyira rossz lelkiállapotba kerültem, hogy rettenetesen beszorongtam. Úgy mentem el a vetítésre, hogy borzasztóan féltem: biztos nézhetetlen vagyok. De amikor láttam a filmet, éreztem, hogy átjön az, amit megcéloztam színészként.
Volt bármilyen előképetek Pipás Pistáról?
SN: Nekem gyerekkoromból rémlett ez a történet, ráadásul valamiért filmes kontextusból. Úgy emlékszem, az édesapám – aki díszlettervező volt – mesélt róla. Amikor Emília mondta, hogy erről akar filmet csinálni, föl sem merült bennem, hogy színészként közöm lehet a történethez. Emlékszem, vicceltem is vele: írj bele valamit nekem. Pár nap múlva hívott, hogy kitalálta, benne vagyok.
Kapcsolódó: 5 női sorozatgyilkos, akitől rettegett a 20. század
TIO: Nekem elég gyors folyamat volt. Tulajdonképpen beugrottam a főszerepbe, és elkezdtem sodródni az árral: oké, innentől én vagyok Pipás Pista, a többi dologban pedig segítsenek tájékozódni. Sokszor azt sem tudtam, hogy a filmnek éppen melyik szakaszában járunk, mi az, ami történik, csak nagyon erősen arra fókuszáltam, hogy a jelenlétem és azt a helyzet, amiben vagyok, hiteles és erős maradjon. Ráadásul a hajam miatt sem tudtunk kronológiában haladni, hiszen a film első jeleneteit, amikor kopasz vagyok, a forgatás végére kellett időzíteni.
Nem akarok túl sokat a hajon rugózni, de azért sokat üzen: nemcsak a tied, hanem Natasáé is, amikor hirtelen bebongyorodik. Az is egyfajta jelzés, hogy történt valami lelki változás.
SN: Van egyfajta hajdramaturgiája a filmnek. Egyébként furcsa volt ezekkel a kontyokkal látni magam, már a forgatás alatt is. Bár a zárkózott karakterek nem idegenek tőlem, megtámogatott ez a hajviselet.
A kopaszságról ne is beszéljünk. Orsolya, az számodra mekkora kaland volt?
TIO: Nyilván sokat segített az átalakulásban. Nagyon élveztem akkor, és azt éreztem, hogy a lágyságot vagy a nőiességet, ami amúgy bennem van, biztosan lejjebb csavarja. A nehezebb az, hogy az ember ilyenkor nem gondol arra: utána ott marad a kopasz fejével. És valójában az volt az igazi feladat: a forgatás után hozzászokni.
Fotó: Aradi Nóra
Börtönben forgatni
És a börtönben forgatni? A rendező mesélte, hogy elég nehéz bejutni egy börtönbe.
SN: Kijutni is nehéz.
Az atmoszférától egy színész el tud vonatkoztatni, vagy inkább rátelepszik?
SN: Sokat segített, hogy autentikus közegben dolgoztunk. Tulajdonképpen fel kellett feküdni az adott hullámokra. Egy valós térben viszonyulni lehet egy ajtókilincshez, egy koszos falhoz. Emlékszem például a feliratokra a falon, amiket a rabok véstek oda. Vagy a napirendjükre. A mai napig őrzöm a telefonomban a rabok napirendjéről készült fotót. Ezek hozzáadnak a munkához.
TIO: Meg ott van a klausztrofóbia Az a kis cella… Sokszor annyira fáradt voltam egy nap végén, hogy azt gondoltam: jobb lenne, ha ott aludnék bent. Egyébként nekem volt börtönös tapasztalatom: húsz évvel ezelőtt pár napra bementem börtönbe egy szabálysértés miatt, amit szándékosan le akartam ülni. Abból elég sok mindent tudtam hasznosítani. Ha jól emlékszem, bizonyos motívumok be is kerültek ebből az élményből. De a börtönt senkinek nem ajánlom.
Mi volt a legnehezebb, amikor valóban bent voltál?
TIO: Az érzelmek hiánya. A sokszoros traumatizáltság miatt az emberek teljesen lefagyasztják az érzéseiket, és ez rettenetesen ijesztő. Az is, hogy mennyire nem feltételeznek egymásról jóindulatot vagy önzetlenséget. Szerintem ebből az önvédelemből felépített keménységből nagyon nehéz bárkinek is kikecmeregni.
Kapcsolódó: Waskovics Andrea: „Túl keveset beszélünk arról a traumáinkról”
Többszörös szabálysértés miatt elzáráson lévő prostituáltakkal voltam egy cellában. A másik meghatározó érzés pedig az volt, hogy amikor az ember mögött bezárul a kapu, az első ösztönös gondolata: hogyan tudnék innen kitörni.
Mennyi időt töltöttél bent?
TIO: Hat napot.
Az épp hattal több, mint kellene… Ez a film a szabadságról, a szerelemről és arról szól, hogyan vállaljuk fel önmagunkat. Ahogy a rendező, Goldberg Emília is mondta: eléggé mai dolgokról szól, hiába játszódik száz évvel ezelőtt. Ti mit gondoltok erről?
TIO: Azt, hogy nagyon nehezen változik az emberek gondolkodásmódja. Ezért jó, ha beszélünk nehéz témákról, átéljük a szereplőkkel együtt a moziban, és aztán közösen újraértelmezzük a múltat, ami visszahat a jelenünkre. Ha edukáljuk a társadalmat, – és minden ilyen jellegű film hozzájárul ehhez, akkor történhet elmozdulás az emberek fejében. Szerintem a változásnak ott kell megtörténnie.
SN: Azt éreztem, hogy érdekes módon ennek a kortárs tematikának kifejezetten jól áll a történelmi kontextus. Valahogy univerzális térbe emeli ezeket a kérdéseket.
Fotó: Esteban Sanchez
Nőnek lenni…
A Nők Lapjának volt régen egy szlogenje: „Nőnek lenni jó!” Az idei nőnapi címlapon viszont már kérdőjellel jelent meg a mondat. Mit gondoltok, elbizonytalanodtunk ezekben a kérdésekben?
SN: Igen, de nem korlátoznám a nőkre. Szerintem mindkét nem elég nehéz helyzetben van. Hirtelen új szerepkörökhöz és új viselkedési szabályokhoz kell adaptálódnunk és most az ezzel kapcsolatos átmeneti zavarodottságnak a korát éljük.
TIO: Én egyébként szeretek nő lenni, minden nehézsége ellenére. De vannak más, tágabb aspektusai is a kérdésnek. Hogy jó-e itt, ma nőnek lenni ebben a világban… Az erősen patriarchális berendezkedésű társadalmunkban ez még mindig nagy kihívás.
Szakmailag a szabadságot választottátok: szabadúszók vagytok, függetlenül dolgoztok. Ez jól hangzik, de amikor egy filmet két forintból kell megcsinálni, az biztosan nem egyszerű.
TIO: Nem is tudunk belőle megélni. A szabadság vagy a függetlenség igénye sokszor abból fakad, hogy az ember pontosan tudja, mennyire alkalmazkodó és nehezen őrzi az integritását. Mivel nehezen tartom a határaimat, talán könnyebben megy, ha kicsit mindig kívülálló maradok. De ezen túl nem sok pozitív oldala van. A legfájdalmasabb az, hogy hozzászoktunk a nehézségekhez. Régóta tart ez az állapot.
SN: Abban viszont szerencsések vagyunk, hogy jó szerepek találnak meg minket. Az összes nehézség mellett szakmailag van egyfajta privilegizált helyzet is, ami a függetlenségből adódik. Nagyon személyes az egész: azok a rendezők, akik megkeresnek, bennünk gondolkodnak, sokszor nekünk írnak szerepet, velünk akarnak dolgozni. Valódi találkozásokból születnek ezek a munkák. Ez szerintem fontos része a nagy képnek.
Nemrég interjút készítettünk a rendezővel, Goldberg Emíliával. Elsőfilmes rendezőként nagyon derűs személyiségnek tűnt. Milyen volt vele dolgozni?
TIO: Ma egy független filmet végigcsinálni irgalmatlan energiát és kitartást igényel. Le a kalappal, hogy mekkora lelkesedéssel tolta Emília évekig a projekt szekerét. Nagyon jó ízlése van, jól tud instruálni és aztán pontos véleményt mondani a teljesítményről, ami színészként megnyugtató és biztonságot ad.
SN: Egyenrangú félnek tekinti a színészeket. Mi egy olyan generációhoz tartozunk, ahol a színészeket sokszor gyerekként, intellektuálisan kicsit alacsonyabb kasztba tartozó ösztönlényekként kezelték. Jó látni azt az új generációt, amely eleve alkotótársként tekint ránk – és Emíliára ez nagyon jellemző.
Kiemelt kép: Esteban Sanchez
