Megdöbbentő, hallatlanul izgalmas kiállítást nézhettek meg a bécsi Albertina Modernben: a performansz-művész Marina Abramović életművét bemutató tárlatot.

Első igazi performansz-élményem néhány évvel ezelőtt történt, amikor is egy táncművész haverommal kellett találkoznom. „Gyere le, Pista, a bulinegyedbe, egy pincébe, ott szerepelek majd egy performanszban, és előtte tudunk beszélni” – mondta. Így is lett. Miután döndülve becsukódott mögöttem a hatalmas vasajtó, poros és pókhálós lépcsőn botorkálva szálltam alá az alvilágba.

Szűk pincefolyosók tekervényein haladtam tovább. Sötéten gomolygott bennem a feszültség és már éppen feladtam volna, amikor a távolban gyenge fényt pillantottam meg. Tágas föld alatti terembe léptem, ahol feketébe öltözött emberek állták körül barátomat, aki egy, a plafonról vetített fénykúpban feküdt, kitekert pózokban a padlón. Percek teltek el néma csendben. Végül megköszörültem a torkom, és odaléptem a barátomhoz: „Te, Zoli… ez már az…?” Mire Zoli rám nézett, és azt mondta: „Nem, b***d meg, még csak lazítok.”

Pucér ajtónállók

Na, hát ilyen az igazi performansz. Zavarba ejt, meglep és elgondolkodtat. Nem is nagyon hiányzott tehát, de a feleségem mindenképp szerette volna megtekinteni a Marina Abramović-kiállítást, így hát kiutaztunk Bécsbe. Mivel az M1-es teljesen fel van túrva, ezért a tényleg furán olcsó Regiojet vonatra pattantunk fel: sem a menetjegy, sem az utaskísérők által felszolgált ételek-italok nem kerülnek sokba egyáltalán. A D jelű villamossal pedig tíz perc a főpályaudvartól az Albertina Modern. 

Marina és Ulay az ajtóban

De ki is a főhősünk? Marina Abramović Belgrádban született 1946-ban, és ma már megkerülhetetlen alakja a kortárs művészetnek. A modern performansz-művészet egyik megteremtőjeként tartják számon: művei nemcsak provokatívak, hanem elementáris erejűek is, amelyek évtizedek óta újra és újra próbára teszik a művészet és a néző határait. Pályája az 1970-es évek elején indult Belgrádban, és több mint ötven év alatt elérte, hogy a performansz ne csupán kísérleti műfaj legyen, hanem a vizuális művészetek egyik meghatározó formája. Abramović már 1978-ban fellépett Bécsben, a Nemzetközi Performansz Fesztiválon – nem véletlenül: az osztrák főváros régóta különleges kapcsolatban áll ezzel a művészeti ággal. A mostani tárlat egyik legizgalmasabb vonása, hogy több pontján a látogatókat is aktív részvételre hívja: itt nemcsak szemlélői, hanem – ha úgy tetszik – szereplői is lehetünk az előadásoknak.

Mindjárt az ajtóban. Mi délelőtt jöttünk, de ha 13.00 óra után érkeztünk volna, akkor lett volna egy kis meglepetés. Marina Abramović először 1977-ben, Bolognában mutatja be az Imponderabilia című performanszt Ulay-jal (1943–2020), akkori partnerével. A művészpáros meztelenül áll egymással szemben a múzeum bejáratának ajtókeretében, a látogatóknak pedig közöttük kellett átszorítaniuk magukat a belépéshez.

A mű a művészek múzeumban betöltött szerepének metaforája volt – mint az intézmény pillérei –, valamint annak felismerése, hogy ezen az „ajtón” való áthaladás belépést jelent egy új világba: a részvételi művészet világába. A mostani kiállítás bizonyos időszakaiban meztelen performasz-művészek között léphetünk be a kiállítótérbe.

Marina a Szex és New York-ban

A közönséggel való kapcsolat Marina Abramović munkásságának központi eleme. A művész 2010-es, a New York-i MoMA-ban rendezett retrospektív kiállítása alkalmából bemutatott híres performanszában néma párbeszédbe lép a látogatókkal: két szék és egy asztal – Abramović az egyik oldalon ül, a közönség tagjai pedig felváltva foglalhatnak helyet vele szemben. Addig néznek egymás szemébe, ameddig a résztvevő szeretné. A központi elem a szemkontaktus – ritka tapasztalat egy olyan anonim nagyvárosban, mint New York –, valamint a szemeken keresztüli néma kommunikáció.

Bár a találkozás szavak nélkül zajlik, sokan ezt a rövid, csupán néhány másodpercig vagy percig tartó élményt rendkívül intenzív, érzelmileg felkavaró tapasztalatként írják le. Sokan el is sírják magukat. Abramović számára ez pályafutása egyik legnagyobb kihívást jelentő műve. Bécsben ez a performasz videóistalláción szerepel, és ahogy a feleségem felhívta rá a figyelmet:

a New York-i megmozdulás szerepel a Szex és New York egyik epizódjában is.

Én vagyok a tárgy

A cikk szerzője a kiállítás végén rizst szemezget: ez segít átélhetővé tenni a performansz-művészet megszületését

A látogatók bevonása Marina Abramović életművében különösen meghatározó jelentőségű. „A közönség az én tükröm, és én vagyok a közönség tükrének a tükre” – hangsúlyozza a művész. 1974-ben, a nápolyi Studio Morrában bemutatott Rhythm 0 című performanszában Abramović egy teljes napon át mozdulatlanul áll. Elé egy asztalt helyeznek, rajta olyan tárgyakkal, amelyek fájdalmat és gyönyört egyaránt ígérnek – a tollpihétől a fegyveren át egészen egyetlen töltényig –, és amelyeket a közönség szabadon használhat rajta.

„Én vagyok a tárgy” – jelenti ki a művész. Ez idő alatt teljes felelősséget vállal mindazért, amit a látogatók tesznek vele. A nap folyamán a csend és a szkepticizmus egyre erőszakosabb inzultusoknak adja át a helyét: Abramovićot derékig levetkőztetik, bőrét rózsatövisekkel karcolják, kezeit megkötözik, végül pedig egy férfi töltött pisztolyt tart a nyakához. Csak akkor, amikor a performansz végén újra megmozdul és visszanéz, hagyja el sok jelenlévő sokkos állapotban a termet – szembesülve azzal, amit tettek. Az Albertina Modern-ben videók és fotók idézik fel az emberkísérletnek is beillő performaszt. Láthatjuk továbbá az asztalt: pengékkel, gyümölcsökkel, tollboákkal – és magával a pisztollyal.

Vér, meztelenség, ordítás

1975-ben, az innsbrucki Galerie Krinzingerben Marina Abramović bemutatta a Lips of Thomas című művet, amely egyik legösszetettebb performansza. Egy kilogramm mézet eszik ezüstkanállal, megiszik egy liter vörösbort, megostorozza magát, ötágú csillagot vág a hasába, majd egy feszületformájú jégtömbre fekszik, és egy hőlámpát irányítanak a vérző sebre. Mindeközben teljesen meztelen.

Két óra elteltével a közönség mentette meg. 2005-ben Abramović újra előadta az akciót. A kommunista csillag és a keresztény szimbólumok használatával szembenéz a társadalmi és politikai elnyomással, valamint felszabadítja magát a hatalmi ideológiák alól. Mindenesetre: nehezen tudjuk elhagyni a performanszt bemutató termet.

Meztelenség és csontváz

Marina Abramović visszatérő témája az emberi létezés mulandósága is. Ez jelenik meg a Nude with Skeleton (2002/2005) című műben, amely az életből a halálba vezető végső testi átmenetet szimbolizálja. Ebben a performanszban – amely videón is látható – Abramović egy csontvázzal fekszik, amely a testén nyugszik, mintha saját halandóságát hordozná. A művet a tibeti szerzetesek gyakorlata inspirálta, akik – többek között – a holtak mellett alszanak annak érdekében, hogy legyőzzék a haláltól való félelmet, és biztosítsák a „helyes” halált.

És hogy a kiállítás hatása még napok múlva is ot motoszkáljon és dolgozzon bennem, meg kell említenem a központi termet. Itt videókon és fotókon láthatók megmozdulások a múltból. Egy performansz alkalmával Marina partnere, Ulay bevarrja a száját. Marina egy kefével fésülködik, de egyre erőszakosabban bánik a hajával és az arcával. Ulay és Marina egymást pofozza, egyre nagyobb vehemenciával. Marina egy fekete zsákkal a fején, meztelenül táncol. Egy másik alkalommal pedig addig üvölt, amíg el nem veszíti az eszméletét. Eszméletlen.

Nézzétek meg ti is: március elsejéig látható a kiállítás. (Hétköznap hamar bejuttok.)

Kiemelt kép: Marina Abramović kiállított önarcképe az Art Basel 2025 keretében (Keith Tsuji/Getty Images)