A Jana Kippo-trilógiát egy kolléganőm ajánlotta, azzal a kedvcsinálóval, hogy: „készülj fel, kemény menet lesz!” És valóban: letehetetlenek a könyvek, miközben szinte minden egyes oldal után szeretnél kiszállni belőlük. Olyan érzés, mint amikor az ember a TikTok-hírfolyamot görgeti: egyszerre frusztráló és teljesen addiktív. A cselekmény szédületes tempóban halad, különösen az első két kötetben, ahol folyamatosan újabb és újabb fordulatok és – nem árulunk zsákbamacskát – tragédiák várják az olvasót.  

Szerzőjük, Karin Smirnoff a svéd kortárs próza egyik legkarakteresebb hangja, aki 2018-ban robbant be az irodalmi életbe az Elmentem az öcsémhez (Scolar) című regényével. A trilógiává bővült Jana Kippo-sorozat nyers, mégis lírai stílusával és sajátos nyelvezetével hódította meg az olvasókat. Smirnoff korábban újságíróként dolgozott, majd egy faipari vállalkozást vezetett, mielőtt az írás felé fordult. 2022-ben ő vette át a Millennium-sorozat írását, új lendületet adva Lisbeth Salander történetének. A PesText keretén belül hazánkba látogató Smirnoffal a Scolar kiadó otthonos főhadiszállásán beszélgettünk.

Hogyan született meg Jana Kippo története, és mi volt az, ami ezt az észvesztő tempót  diktálta neked írás közben? És honnan jött a központozás teljes hiánya?
Kezdetben nem könyvnek indult a történet, hanem egyetemi felvételinek. Szerettem volna egy kicsit távol lenni a családomtól, és tanulni valami újat. Elutaztam Svédország déli részére, és benyújtottam a vázlatot az írókurzusra. 

Tudatosan választottam a tömör és lendületes nyelvezetet, mert teljesen belefáradtam a lassú könyvekbe, ahol minden csak belső monológ, érzések boncolgatása, és minden apróság túl van magyarázva. Ezzel szemben én valami mást akartam: rövid, határozott, szikár mondatokat, keményebb stílust, gyorsan haladó történetet. Olyan szöveget, ami nem engedi, hogy az olvasó megtorpanjon, amiben a központozás sem akasztja meg az olvasást. 

Ez sikerült, elég sok éjszakám ráment, mert mire észbe kaptam, már hajnali kettő volt, és még mindig nem bírtam elszakadni tőle… 
Igen, mert annyi minden történik benne… A felét simán ki lehetett volna hagyni. De végül maradt, ez van, így sikerült. 

Amikor eldöntötted, hogy regényt írsz belőle, előre megtervezted a történet ívét, részről részre, vagy inkább menet közben alakult minden? 
Egyáltalán nem volt tervem. Egyszerűen csak írtam. Amikor befejeztem a második részt, akkor kezdtem megérteni, miről is szólt valójában az első. És ugyanígy voltam a harmadikkal is – azt kellett megírnom ahhoz, hogy a másodikat igazán felfogjam. 

Karin Smirnoff Budapesten (Fotó: Kállai Márta, Scolar)

Svédországot gyakran a haladás és az egyenlőség mintapéldájaként emlegetik: a nemek közti egyenlőség, a szociális rendszer – sokak szemében ez a nyugati világ csúcsa. A könyveid viszont egészen más képet mutatnak, ahogy több más kortárs skandináv író is. Szerinted ez segíthet abban, hogy árnyaltabban lássuk Svédországot? Hogyan egyezteted össze ezt a két nagyon eltérő képet a hazádról? 
Úgy gondolom, az erőszak és az alkoholproblémák mindig is jelen voltak Svédországban – mindenhol jelen vannak. Az az idealizált kép, amit Európa Svédországról őriz talán a háború utáni időszakból ered. Mivel Svédország nem vett részt a háborúban, más országokkal szemben előnyből indult: előrébb járhattunk a haladó szellemű politikai döntésekben, a nők jogainak érvényesítésében, az óvodai rendszer kiépítésében – ezek mind alapjai voltak a nemek közti egyenlőségnek. 

De az akkor volt. Most meg most van. És ma ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, mint más országok: gazdasági nehézségek, szegénység, erőszak – különösen a nők elleni, illetve a bandákhoz köthető erőszak, ami mára rendkívül súlyos méreteket öltött. Európa egyik legmagasabb erőszakos bűncselekményi arányát nálunk mérik. 

Svédország megváltozott. Már nem ugyanaz az ország, amiben én felnőttem. De talán soha nem is volt annyira tökéletes, mint amilyennek kívülről tűnt, a problémák mindig is ott lapultak, eltemetve, lehet, hogy az egész pusztán egy illúzió volt. 

A trilógiád központi témái között ott van a trauma és a lelki ellenálló képesség is. Mit gondolsz, a szenvedés szükséges része az emberi fejlődésnek? A főszereplőd, Jana Kippo vajon több, jobb ember lesz attól, amin keresztülmegy? 
Nem tudom biztosan, de remélem, hogy kreatívabbá válik általa. Talán ez az egész trilógia fő célja: hogy Jana eljusson az önkifejezés egy másik formájához, a művészethez, és ne rombolással próbálja megérteni vagy túlélni a világot.

Hiszem, hogy a világ sokkal jobb hely lehetne, ha az emberek a bennük lévő energiát – különösen a negatív energiát – nem az erőszakba, hanem valami alkotó, kreatív dologba tudnák csatornázni. 

Látsz irodalmi előképeket Jana figurájához? 
Igen, azt hiszem. A téma – a nemi erőszak és a bosszú motívuma – eléggé egyértelműen jelen van a művészetekben. Szeretem ezt a műfajt, mert lehetőséget ad arra, hogy visszavágj – amit a valóságban nem lehet következmények nélkül megtenni.

De az irodalomban, a filmekben, ott megteheted. És ez segít abban is, hogy a szereplő ne maradjon áldozat. Nem szeretem, amikor valakit áldozati szerepbe kényszerítenek. Mert ezzel elveszik az erejüket.

Aki változtatni akar az életén – igazán változtatni –, annak vissza kell szereznie az erejét, különben mindig ugyanazt ismétli, amit az apja vagy az anyja tett.

Mert valahol minden öröklődik. És ha meg akarod törni ezt az örökséget, tudnod kell, ki vagy, és mit csinálsz. Áldozatként ezt nem lehet megtenni. Az áldozat csak sajnálkozik önmaga felett, és ugyanazt a történetet ismétli újra, mert „ez történt velem, hát ez történik veled is”. 

Kapcsolódó: Ezért nincsenek Norvégiában meg nem értett irodalmi zsenik – Interjú

A regényfolyamban egyik szörnyűség követi a másikat, nem féltél attól, hogy egyesek esetleg ezt hatásvadásznak tartják? Hogy túllősz a célon? 
A történetet Jana szemszögéből látjuk, ő pedig ezeket az eseményeket tartja fontosnak kihangsúlyozni. Igen, nagyon sok benne az erőszak, de a világunk egy erőszakos világ. Bántjuk egymást, az állatokat, a természetet, mindent… És ez engem végtelenül felbosszant. De való igaz, írás közben sokszor gondoltam azt, hogy: „szegény olvasók…” 

Hiszel abban, hogy az irodalomnak van valamiféle morális felelőssége? Hogy reflektálnia kell társadalmi problémákra – vagy akár fel is kell vennie ellenük a harcot a maga eszközeivel?  
Természetesen vannak témák, amik különösen foglalkoztatnak – az erőszak, kiváltképp a nők elleni erőszak például ilyen. Ha van valami, amit írói állásfoglalásként megfogalmaznék, az az, hogy a nők elleni erőszak erőszak mindenhol jelen van, és ne higgyük egy pillanatig sem, hogy nem létezik.

Ami viszont változást hozhat – ha megnézzük a történelmet –, az az oktatás, az edukáció. Az képes formálni az embereket. Azt hiszem, ez egy tudatos döntés is volt a részemről íróként: írni fogok a nők elleni erőszakról, mert ez a jelenség valóságos. Szörnyűnek tartom, hogy a rendőrség mennyire keveset tesz a megelőzésért. 

Úgy tűnik, érdeklődsz olyan karakterek iránt, akik a társadalom peremén, a társadalmon kívül élnek… 
Nem tudom, tényleg léteznek olyan emberek, akik teljesen a társadalmi normákon kívül élnek? Ebben nem vagyok biztos. Mindig is vonzottak a különc figurák – talán azért, mert gyerekkoromban, a falvakban, ahol felnőttem, sok ilyen ember vett körül.

Kedvesek voltak, néha furcsák, de joguk volt létezni. Nem félek az ilyen emberektől, és nincs bennem az az igény sem, hogy csak olyanok között legyek, akik hozzám hasonlatosak. Talán azért, mert az igazságot nem lehet önmagunkban megtalálni.

Sem az önismeret, sem a világ igazsága nem jöhet csak belülről – azt a külvilágon keresztül lehet megérteni.

És ezért is rémiszt meg nagyon a szélsőjobbos ideológiák előretörése manapság. 

Szerinted könnyű ma írónak lenni Svédországban? 
Nem, nem könnyű. A legtöbb ember számára szinte lehetetlen megélni az írásból, mivel ez szorosan összefügg a könyvpiac helyzetével. De ha az írói szabadságra vonatkozik a kérdésed… Nincs az, hogy nem írhatsz erről vagy arról. Az írás terén még mindig elég szabad a terep. De nálunk is változik a helyzet, főleg a szélsőjobboldali eszmék terjedésével. Az ilyen irányú diskurzusok egyre inkább jelen vannak. A kérdés, hogy vajon ez vagy az a téma megfelelő-e, helyénvaló-e, egyre gyakrabban felmerül nálunk is a közbeszédben.

Ahogyan az a direktíva is, hogy a kultúra teljes mértékben tartsa el önmagát – hogy csak az létezzen, ami anyagilag is „megéri”. Vagyis ha valami nem hoz hasznot – például a költészet –, akkor egyesek szerint annak nincs is létjogosultsága. 

A regény magyar fordítása (Patat Bence fantasztikus munkája – a szerk.) nem volt egyszerű feladat – feltételezem, más nyelveken sem. A fordítóid konzultálhatnak veled munka közben? Elérhető vagy számukra, ha kérdésük van? 
Persze, elérhető vagyok. De nem minden fordító akar élni ezzel a lehetőséggel. Néha el is csodálkozom, hogyan érthetik pontosan, mire gondoltam egy-egy kifejezéssel – mert sokszor egyszerűen nem lehet. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy minden fordítónak meg kell hagyni a szabadságot, hogy a saját nyelvi és kulturális közegének megfelelően dolgozzon.

Én nem tudhatom, mi működik legjobban egy adott országban. A legfontosabb számomra az, hogy a könyvet olvassák – nem pedig az, hogy minden szó pontosan úgy jelenjen meg, ahogyan én eredetileg leírtam. Különösen, mert sokat írok dialektusban – és azt egyszerűen nem lehet lefordítani. 

Jana Kippo-trilógia, fordította: Patat Bence (Scolar Kiadó)

Engem különösen inspirál, hogy te később kezdtél el szépirodalmat írni. Nálunk, Magyarországon sokan úgy gondolják, hogy egy bizonyos kor után nincsenek lehetőségek.
Svédországban ez nem így van, ott az ötven-, hatvanéves kor egyáltalán nem számít öregnek. Talán ez részben az oktatási rendszerrel is összefügg, mert nálunk akár hatvanéves korig is lehet tanulni diákhitelből, tehát anyagilag is adott a lehetőség. És bárki egyetemre mehet akármikor, ez nem csak a fiatalok privilégiuma. 

Én úgy érzem, hogy az élet ötven felett sokkal jobb, mint előtte – sokkal szabadabb vagyok. Szóval miért is ne? 

Amikor később, érettebb fejjel tanultál kreatív írást, éreztél különbséget a tanulási élményben a fiatalabb éveidhez viszonyítva? Milyen új felismeréseid vagy tapasztalataid voltak? Nehezebb, vagy könnyebb volt idősebb fejjel visszaülni az iskolapadba?
Könnyebb, egyértelműen. Soha nem voltam különösebben türelmes típus a tanuláshoz, de ötvenévesen valahogy mégis másképp álltam hozzá. 

Az osztályban a legtöbben 25–30 év közöttiek voltak, ami kifejezetten jólesett. Szeretek fiatalokkal lenni, mert ők teljesen más világban élnek, mint én, és ez a világ számomra izgalmas volt. Más nyelvezetük volt, más dolgok érdekelték őket, és rájöttem, mennyi minden van, amiről fogalmam sincs. Úgyhogy az is része volt a tanulásnak, hogy velük lógtam, figyeltem, hogyan élnek. Persze vannak saját gyerekeim is, tudom, ők mit csinálnak – de ez mégis más volt, mivel itt nem volt meg az alá-fölé rendeltség, itt egyenrangú félként vettünk részt ugyanabban a dologban.

Szerinted az, hogy később kezdtél el írni, jobb íróvá tett? Vagy ennek semmi köze a korhoz? 
Valószínűleg jobb íróvá tett, mert sokkal magabiztosabb vagyok. És ez irtó fontos. Ha visszanézem, miket írtam fiatalon – nem feltétlenül voltak rosszak –, de nem hittem el róluk, hogy jók lennének. Most, hatvanévesen, már jó ideje dolgozom magamon, próbálom megérteni, feldolgozni az életem nagy fordulatait, minden jót és rosszat, ami velem történt. És ha ezt az ember megteszi, akkor kinyílik – sokkal nyitottabbá válik mindenre. 

Talán az is számít, hogy már kevésbé foglalkozol azzal, ki mit gondol. 
Igen, pontosan. Nem félek a kritikától sem. Megnézem, elolvasom, aztán elmosolyodom: rendben, ez a te véleményed, másnak meg más. De huszonöt évesen, ha rossz kritikát kap az ember, az a világ végét is jelentheti – vagy a karrierje végét.

A Millennium-sorozat írása milyen kihívásokat jelent a számodra?
Az első könyvnél izgultam, de most már a harmadikat írom, úgyhogy biztosabban mozgok már a világában. Persze az olvasóknak vannak elvárásaik – azt akarják, hogy Lisbeth Salander pontosan ugyanolyan legyen, mint korábban, és hogy minden olyan legyen, ahogyan Larsson írta. De én nem ő vagyok. Nem tudom és nem is akarom utánozni más írásmódját. 

Szerintem Larsson ereje nem is az írásban volt, hanem a történetmesélésben – abban nagyon jó volt. Nekem a krimiírás egészen más terep. Itt muszáj rendesen megtervezni mindent: kell legyen eleje, közepe, vége, látni kell az összes szálat, és okosan kell őket összefűzni. 

Tehát itt tényleg tervezned kell. 
Igen, abszolút. Ez kevésbé szabad alkotás, de minden egyes könyv írásával tanulok valamit, szóval én ezt is az önképzésem részének tekintem. 

Kiemelt kép: Karin Smirnoff a Katalán Könyvvásáron 2023-ban (Fotó: Manuel Medir/Getty Images)

Az interjú létrejöttéért köszönet a PesTextnek és a Scolar Kiadónak!