„A világban szabadságnak kellene uralkodnia” – Interjú Vekerdy Dániellel

Kevésbé beszédes, mint az édesapja, de a derűje és a nyugalma ugyanaz. Az ideje viszont drága, tekintve, hogy a Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnázium igazgatója. Reggel korán, az órái előtt fogad. Ő náthás, én álmos vagyok, végül mégis egy húron pendülünk. Vekerdy Dánielt az édesapja szellemi örökségéről faggatom. Koronczay Lilla interjúja.

KORONCZAY LILLA: Ki volt Göllner Mária, a gimnázium névadója? Biztos az én hibám, de nem hallottam még a nevét.

VEKERDY DÁNIEL: Ő alapította az első Waldorf-iskolát Magyarországon, a húszas években. Egy budai villában működött, amíg a nácik haza nem hívták a német tanárokat, és be nem zárt. Göllner Mária találkozott Rudolf Steiner osztrák filozófussal, a Waldorf-pedagógia atyjával, és megihlették a gondolatai. Bár ez a Waldorf-iskoláknál nem szokás, mi egy ember nevét szerettük volna a gimnáziumunknak adni, kézenfekvő volt, hogy az első hazai Waldorf-iskola alapítójáé legyen.

LILLA: Édesapja nevét is viselhetné, hiszen harminc évvel ezelőtt többek közt Vekerdy Tamás keltette életre az első Waldorf-iskolát, 1991-től haláláig pedig a tanárképzést is ő vezette.

DÁNIEL: Nem hiszem, hogy apám örülne ennek, és én se szeretném azt az iskolát vezetni, amelynek a homlokzatán a vezetéknevem áll. Ráadásul gyerekkoromban mindenki Tamásnak szólított, mert aki Vekerdy, az csak Tamás lehet, ez rögzült a fejekben. A gimiben azonban már nem bosszankodtam ezen, csak nevettem rajta. Közben kifejezetten büszke is voltam arra, hogy apámat mindenki ismeri, és ami számomra még sokkal fontosabb volt, szereti is. Kizárólag elismeréssel beszéltek róla az emberek.

LILLA: Részvétem az édesapja halála miatt. Bárhová megyek, az emberek idézgetnek tőle, tele vannak az újságok, a közösségi oldalak a róla szóló személyes emlékezésekkel. Nagy űrt hagyott maga után.

DÁNIEL: Jólesnek a személyes emlékezések, össze is gyűjtjük őket. Nem volt nagy felhajtás a temetése körül, azt nem szerette volna, a tanárképzés tartott egy búcsúztatót, és mi egy másikat családi körben. A két kisebb testvérem, Bálint és Panni is hazajöttek külföldről, amikor már nagyon beteg volt, mi pedig az öcsémmel, Jánossal itt éltünk a közelében. Nem volt nagy egymásra találás az utolsó órákban, ahogy az a filmekben lenni szokott, egyszerűen azért, mert erre nem volt szükség. Nem maradtak kimondatlan dolgok, folyamatosan beszélgettünk apukámmal.

LILLA: Emlékszik ilyen erős pillanatokra? Amikor beszélgettek?

DÁNIEL: Több ilyen is van. Például egyszer a családi nyaraláson, a Balaton partján sétálva a történelemről mesélt nekem, az a beszélgetés nagyon megmaradt bennem. Harminc év távolából már tudom, hogy az antropozófiai történelemszemléletről beszélt, arról a szellemi irányzatról, ami Rudolf Steiner nevéhez fűződik.

LILLA: Csoda, ha egy Waldorf-gimnázium élén kötött ki? Az édesapja nyilván büszke volt önre.

DÁNIEL: Büszke volt, de nem arra, hogy igazgató lettem. Az ilyesmi nem érdekelte. De az, hogy alapítottunk egy újító Waldorf-iskolát, nyilván jó érzéssel töltötte el. Egyébként puszta véletlen volt, hogy annak idején a fóti Waldorf-iskolában kezdtem el tanítani. Én még állami suliba jártam, de a két kisebb testvérem már Waldorfba, s bár ők addigra már nem Fótra jártak, a pedagógusok még emlékeztek ránk, hiszen sokszor bejártunk hozzájuk mi is mindenféle közösségi rendezvényekre. Éppen tanárhiányban szenvedtek, és tudták, biológia–kémia szakos végzős egyetemi hallgató vagyok, meghívtak, hogy segítsek leérettségiztetni a diákokat ezekből a tárgyakból. Aztán valahogy ott ragadtam.

LILLA: Holott úgy tudom, eredetileg agykutató akart lenni…

DÁNIEL: Akkor már nem. Kihagytam egy évet az egyetem előtt, és elmentem laborokba dolgozni, kémcsöveket mosogattam, meg ilyesmi. Ott jöttem rá, hogy ez engem igazából nem vonz. Hiányoztak belőle az emberek. Mire tanítani hívtak, már tudtam, tanár szeretnék lenni. Először persze nagyon izgultam, főleg amiatt, hogyan tudom majd kezelni, ha felidegesítenek a diákok. Mert nagyon fel tudtam idegesedni, ha valami rosszindulatot és igazságtalanságot tapasztaltam. De a suliban érdekes módon mindig meg tudtam őrizni a higgadtságomat. Igaz, hogy addigra már 25 éves voltam, és leülepedtek bennem a dolgok. Soha nem vettem például magamra, ha valaki nem készítette el a házi feladatát. Inkább az érdekelt, miért nem született meg az a munka. Talán valami történt otthon előző este?

LILLA: Az édesapja egyszer elmondta, hogy ön kiválóan ért a kamaszok nyelvén. Főleg a konfliktuskezelésben jeleskedik.

DÁNIEL: Nehéz kamasz voltam, túl fejlett volt az igazságérzetem, és folyton tele voltam konfliktusokkal. Az miért úgy van, a másik csinálhatja, én miért nem? Sokat háborogtam a dolgokon, nehezen tudtam magamban feloldani a feszültséget. Nyilván ebből sokat okultam, és ez most javamra válik. Másrészt tagadhatatlan, hogy a konfliktusok feloldásában sokat segített nekem az otthoni szeretetteljes, elfogadó légkör.

Az interjú még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/6. lapszámában olvashatjátok le.

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Pályi Zsófia

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.