Mesterségem címere: egyedül nevelő szülő – Interjú Nagy Annával, az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány alapítójával

Évekig senki nem foglalkozott velük, pedig sokan vannak. Ma Magyarországon 300-350 ezer családban, 500 000 gyermeket nevel egyedül az édesanyja vagy az édesapja, ez  a magyar lakosság 11%-a. Nagy Anna, az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány és az Egyszülős Központ megálmodója azt a célt tűzte ki maga elé, hogy láthatóvá tegye ezt a tömeget, és, hogy minél több fronton támogassa azokat, akik segítségre szorulnak. Mészégető Marcsi interjúja.

– Ha valaki hittel dolgozik egy cél érdekében, mint te, akkor amögött mindig valami markáns, személyes tapasztalat húzódik. Te is egyedülálló szülőként nevelted fel a fiadat? Hogy emlékszel vissza a kezdetekre?

– Viszonylag hamar egyedül maradtam a fiammal, és hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfogjam, mit is jelent mindez. Ilyenkor nem könnyű elfogadni, hogy az élet másként alakult, mint ahogy azt az ember elképzelte. Abban a helyzetben támogatásra volt szükségem. Lehet, hogy az is sokat segített volna, ha valaki csak annyit mond: „Ne aggódj, ezt túl lehet élni. Más is van így.”

– Hova fordultál, milyen segítséget kaptál?

– Mint szorult helyzetben a legtöbben, én is elkezdtem az interneten keresgélni. Találtam is egy helyet, ahol azt írták, hogy van egyszülős klub, de felhívtam őket, és kiderült, hogy már nem működik. Végül nem találtam olyan szakértői bázist, csoportot, akiket megkérdezhettem volna. Aztán nem tudom miért, talán a kudarc apropóján, elkezdtem statisztikákat bújni. Hány embert érint, növekvő-e a tendencia, és legnagyobb meglepetésemre olyan számmal találtam szembe magam, amit alig tudtam felfogni. Akkor indult el bennem az ötlet, hogy ha ez ennyi családot érint, akkor kezdeni kell velük valamit. 2005-ben megalapítottam az alapítványt, és minél többet foglalkoztam ezzel az üggyel, annál könnyebb volt elfogadnom a saját helyzetemet.

– Egy alapítvány működtetése nehéz feladat, a semmiből kell létrehozni valamit. Hogy viselted a nehéz helyzeteket? Volt olyan, amikor a legszívesebben feladtad volna?

– Nem, minden nehézség után jött valami, ami továbblendített. Emlékszem egy karácsonyra, amikor a fiam lázas volt, én pedig – miközben őt ápoltam – anyukámmal szortíroztam a családok számára felajánlott ruhákat. Több mint 50 pakkot rakosgattunk össze, amiket 23-án este sötétebbnél sötétebb környékekre vittem, hogy átadjam a rászorulóknak. Megmaradt az a pillanatra, amikor kiszálltam a kocsiból, és azon tanakodtam, hogy vajon vissza fogok-e szállni, meg, hogy normális vagyok-e. Ahelyett, hogy otthon lennék, világvégi helyekre viszek ruhákat vadidegen embereknek. De szinte egy másodperccel később már tudtam, hogy nekem ez a feladatom.

– Hamarosan megnyílik az Egyszülős Központ, ami az egyedülálló szülők egyik legnagyobb problémájára, az elmagányosodásra is megoldást nyújt. Mit jelent ez a magány ezeknek az embereknek?

– Egy klasszikus két szülőből álló család olyan, mint egy fészek. Ott az ember párja, a párja családja, a közös barátok, de az elválás után ez a fészek felborul. Az ember elveszíti azt a bázist, amit addig számára a család jelentett. Lehet, hogy nem gondolunk bele, de egy szakítás következtében nem csak a párunkat veszítjük el, hanem még egy csomó másik embert is. Új kapcsolatokat szerezni pedig nagyon nehéz, hiszen egy egyedülálló szülő egyik legnagyobb ellensége az idő, amiből sosincs elég. Nem beszélve arról, hogy az egyedülálló szülő sok helyzetből kiszorul. Egy nő például azt mesélte, hogy a gyerekét nem szívesen hívják meg olyan zsúrokba, ahol a szülők is jelen vannak, mert, hogy ő egyedül érkezik.

– Mi volt számodra a legnagyobb nehézsége ennek az élethelyzetnek?

– Folyamatosan azon aggódtam, hogy mi lesz a fiammal. Néha beleszaladtunk olyan élethelyzetekbe, amikor azt éreztem, megszakad a szívem. Például, amikor a fiam 4 éves volt, az óvodában apák napját szerveztek, és fel sem merült, hogy nehéz lehet feldolgozni ezt az eseményt egy olyan gyereknek, akinek nincs aki elmenjen az ünnepségre. Azt hiszem az emberekben az empátia hiánya az egyik legrosszabb tulajdonság. A másik nehéz pont az volt, hogy nem tudtam mindkét szülői szerepben helyt állni, mindenben egyedül kellett dönteni, és viselni a gyereknevelés minden felelősségét.

– A központot, bár még nem nyílt meg, de már az előkészületekből érződik, hogy összetartja valami nagyon erős kötelék.

– Egy történet szerint az egyik repülőgépgyárban odamentek a takarítóhoz és megkérdezték tőle, hogy „maga itt mit csinál?”. Erre a takarító: „mi itt, kérem, repülőket gyártunk”. Nos, valami ilyesmi történik nálunk is, az a titok, hogy van egy közös célunk, ami nem más, mint hogy olyan családokon segítsünk, ahol valamelyik szülő magára maradt.

– A segítő szándék mögött ott lapul egyfajta tapasztalás, ami arról szól, hogy te is kaptál segítséget valakiktől, és most ezt a segítséget adod tovább egy sokkal nagyobb közösségnek. Te kire számíthattál a bajban?

– A szüleimre, akik fantasztikus emberek. Soha nem kérdőjelezték meg, hogy jól vagy rosszul csináltam a dolgom, egyszerűen csak ott voltak, és a világ legtermészetesebb dolgának vették azt, hogy segítenek nekem. Egy időben nagyon sokat dolgoztam, és felmerült bennem, hogy megbízzak valakit a fiam felügyeletével. Az apukám erre csak annyit mondott: „Kislányom, mi egy család vagyunk. Ha mi nem tudjuk egymást segíteni, akkor mégis milyen család vagyunk?”

– Mi az a legfontosabb ajándék, amit tőlük kaptál?

– A feltételnélküliség. Ők azért segítettek nekem, mert a lányuk vagyok, nem kötötték elvárásokhoz a dolgot. Az, aki bejön hozzánk a központba, ugyanezt kapja tőlünk. Nekem nem tisztem megítélni, hogy ki miért lett egyedülálló, csak a ténnyel foglalkozom, hogy bajban van, és segítenem kell neki. Ennyi. Nálunk mindenkinek helye van.

Szöveg: Mészégető Marcsi

Fotó: egyszulos-kozpont.hu

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!