“Nem tudok megválni az optimizmusomtól” – Interjú Koncz Zsuzsával

Koncz Zsuzsa neve fogalom, szinte nincs olyan személy, aki ne ismerné legalább egyetlen dalát, és ne tudná azt eldúdolni. Egy korábbi, vele készült interjúnkat osztjuk most meg veletek a művésznő 70. születésnapja alkalmából, melyet ma ünnepel.

konczzsuzsa

A francia sanzonénekesnők jutnak róla eszembe. Akiknek nem kell aranyfüst, tánckar meg cirkuszi kavalkád a koncertekhez. Kiállnak a színpadra, énekelnek, és a tömeg figyel rájuk. Zsuzsa is „csak” énekel, mégis hallgatják, sőt hallgatnak rá fiatalok és idősek egyaránt.

Míg a rákoskeresztúri Madárdombról Budára autózom, hogy egy kávézó árnyas teraszán beszélgessünk, végighallgatom a legutóbbi albumát, a Tündérországot. Remek! Intelligens, ironikus, szabad és jó értelemben gátlástalan. Hiszen nem ismerek még egy énekesnőt, aki olyan bátor, hogy Tóth Krisztina gyönyörű, ám nehéz versét vagy József Attila Világosítsd föl című költeményét (még a „fasiszta kommunizmus” kifejezés is szerepel benne) el merné énekelni! Míg a hangja betölti a kicsi kocsim légterét, az út mentén többször köszön rám Zsuzsa egy remekül sikerült óriásplakátról. Piros blúz, szélfútta haj, őszinte mosoly. Folyamatosan koncertezik, miközben a pályatársnői közül többen már ritkán lépnek fel, de ő Presszerhez, Szörényi Leventéhez, Zoránhoz és Bródyhoz hasonlóan ma is kell a közönségnek… E gondolatok hatására hozom szóba találkozásunk első perceiben a sikert, aminek láthatóan megörül. (Jelzem, egyáltalán nem hasonlít a plakátjára. Kényelmes fehér blúzában, siltes sapkájában, méretes napszemüvegében derűsen szemlélődő turistának látszik.)

– Örülök, hogy nem a múltról kérdezel! Mindig elmeséltetik velem a pályakezdésem történetét vagy azt, hogy miért hagytam abba a jogi egyetemet, pedig engem jobban érdekel az ország, a generációm és a fiatalok jelene-jövője, mint a múlt. És foglalkoztat a siker sokarcúsága is, hiszen valamennyiünk életében fontos. Teljesen mindegy, hogy házat tervezünk, széklábat faragunk, gyerekeket nevelünk vagy énekelünk, mindenki azt szeretné, ha örömet lelhetne a munkájában. Amit persze nem adnak ingyen: keményen kell dolgozni érte. Egészen más a váratlan, szinte ajándékba kapott siker – ilyen volt az indulásom Gergely Ágival, amikor 1962-ben a Ki mit tud?-on elénekeltük a dalocskánkat, aztán megállítottak az utcán az emberek, hogy „de cukik voltatok, kislányok” –, és más, amikor melléd szegődött, és szeretnéd megtartani. A pályán töltött „néhány évecském” arra is megtanított, hogy soha nem lehet a siker önmagában cél, mert megcsal, és olcsó megoldásokra csábít, inkább az fontos, hogy a magad, a munkatársaid-barátaid mércéje szerint a lehető legjobban teljesíts. Mellettem azok a szerzők, szövegírók, kollégák maradtak meg, akik értik, hogy nem akarok divatokhoz vagy trendinek tűnő irányzatokhoz idomulni, mert csak azt tudom hitelesen előadni, amivel azonosulok, ami kifejezi, hogyan gondolkodom a világról. Nekem nagyon fontos, hogy „belülről énekeljek” – legyen szó érzelmekről, közéletről, bármiről –, ez ügyben amatőr maradtam. És a közönség meghálálja, ha hiteles és igényes vagy! Ezért engedhetem meg magamnak, hogy komoly verseket is elénekeljek – gondolj csak Arany János Vörös Rébék című balladájára! –, és ez boldoggá tesz. Például a legutóbbi Aréna-koncert hangulata évekre feltöltött… Persze azt csak a munkatársaim és én tudom, milyen alapos és aprólékos felkészülés kell a koncertekhez. Most is készülünk, hiszen sok fellépés vár rám, közöttük a Müpa-koncert is, amit a Nők Lapja szervez.

Emlékeim szerint Bornai Tibor nyilatkozta egyszer, hogy egy dallamra öt különböző szöveget írt neked, míg végre elfogadtad. Megszállott vagy?

Nem hiszem, de ha azt mondod, maximalista, talán elfogadom. Ugyanis meggyőződésem, hogy semmit sem szabad felületesen csinálni. Ha nem fektetsz energiát a munkádba – bármi legyen is –, örömöt sem ad.

Sokat emlegeted az örömöt.

Igen, mert annak ellenére, hogy iszonyatosan hektikus körülöttünk a világ, szeretek élni. Szívből tudok örülni a szépnek, szeretek jó színházat nézni, érdekes mozit látni, igazi irodalmat olvasni, tudok örülni mások sikerének, ha úgy gondolom, megérdemlik, és drukkolok minden tehetségnek. Nem tudok megválni az optimizmusomtól! Közben tudom, az öröm múlékony – mégis szerves része az életünknek –, és nagyon fontos, hogy megéljük minden percét. Most iszonyatos hőség van, de azért mindketten érezzük a finoman lengedező, hűsítő szelet. Ennek lehet örülni! Azaz észre kell vennünk a kicsi jót is. Egyébként az örömre való képesség látszik rajtunk. Módos Gabi, kiváló fotóművész barátom mondta egyszer: egy idő után mindenkinek kiül az arcára a lelke. Ez ügyben igazságos az élet! Annak ellenére beszélek ilyen lelkesen az örömről, hogy szemlélődő alkat vagyok a privát életemben, azaz szeretek a sarokban üldögélni, és fi gyelni a „nagyok beszélgetését”, persze ha a véleményük alapvetően eltér az enyémtől, annak azért határozottan hangot adok. És a melankóliára hajlamos természetem azt sem zárja ki, hogy társaságban jókat nevessek. Mert szeretek huncutkodni is… Ne csodálkozz ezen, és e furcsa szón se! A szakmám valamelyest konzerválja az embert, legalábbis frissen-fiatalosan tart.

Azért is van igényem a huncutkodásra, mert „olvasós vagyok”, tehát a világ hírei kétségbe ejtenek, és a továbbéléshez szükségem van oldásra…

A kudarcainkat is fel lehet oldani?

– A továbbélés érdekében muszáj! Tudomásul vettem például, hogy nem váltam szerzővé, igaz, nem is ambicionáltam eléggé. Vannak kiváló kollégák, akiknek ez remekül megy. Aztán nem tanultam meg rendesen gitározni. Gyerekkoromban hegedültem – a sok gyakorláshoz persze nem volt kedvem –, a gitárról meg azt gondoltam, akadályozna színpadi létemben. Ami vagy igaz, vagy nem, hiszen azt mindenki tudja, hogy nem ugrándozom-balettozom a színpadon. Szóval beértem, azzal, hogy kiállok, énekelek, és fi – gyelnek rám az emberek. Talán az is kudarc, hogy nem tanultam meg kellő távolságtartással kezelni a rossz helyzeteket. Széttárni a karomat, nem vitatkozni, inkább elfogadni, hogy nem érdemes együttműködésre törekedni. De bennem van valamiféle krakéler bátorság, aminek lehetnek ódiumai…

– És a magánéleti kudarcok?

– Az a nő, aki soha nem csalódott, nem is nő. Nekem is voltak kudarcos történeteim, de most olyan jóban vagyok önmagammal, hogy nem is gondolok ezekre. Úgy érzem, békét kötöttem a világgal, legalábbis erre törekszem.

– Máskor sem beszélsz a magánéletedről – tiszteletben tartom –, legfeljebb annyit tudunk rólad, hogy voltál házas, és nincs gyermeked.

– Nekem a házasságról korunk ezernyi változása jut eszembe. Például az, hogy egyre több az élettársi kapcsolat, amit a konzervatív itthoni világunk nem ismer el egyenértékűnek a házassággal. Azt gondolom, ez hiba. Minthogy az is fontos lenne – és ez már a gyerekekről ötlik eszembe –, hogy a nők sokkal több tiszteletet, megbecsülést kapjanak, az élet bármely területén tevékenykednek. Ha anyák, azért, mert a jövőnket nevelik, ha véletlenül üzletasszonyok, politikusok, orvosok lennének, akkor meg azért. Ők is a jövőnkön dolgoznak. Valamennyien!

– A magad eszközeivel te is sokat teszel. Ismerek huszonéves lányokat és ötvenes-hatvanas nagymamákat is, akik hallgatják a lemezeidet, nem hagyják ki a koncertjeidet. Egyszer a berlini nagykövetségen is említették nekem, hogy rövidesen fellépsz.

– Szeretem Berlint, sokat ad nekem kulturálisan! Utoljára egy tévéműsorban szerepeltem és koncerteztem, Rostockban is énekeltem, jövőre ismét megyek Berlinbe, és Halle környékén lesz fellépésem. Élvezem a külföldi utakat, néha kikapcsolódást jelentenek, máskor örömteli munkát. Az is remek, hogy nem ismernek fel, és nem tippelnek, én vagyok-e én…

– Tudtommal franciául is beszélsz. Megnyertél egy francia dalfesztivált, lemezt készítettek veled, műsort vezettél a televízióban, és a Francia Becsületrend Lovagja lettél.

– Szeretem és becsülöm Franciaországot, szintén sokat adott nekem, de a jelenről beszélgetve el kell mondanom, hogy imádom Salzburg környékét is (micsoda sípályáik vannak!), és csodálatosan érzem magam Olaszországban. Nemrégiben jártunk Umbriában. Elképeszt a múltja, a jelene, a szépsége, a nyugalma, a gasztronómiája! Pedig nem gazdagok ők sem, nekik is kijut a politika minden „finomsága”, de szeretnek és tudnak élni! Assisiben lenyűgöző volt, hogy a 13. századból származó Szent Ferenc-bazilikában épp egy olasz lánykórus énekelt éteri tisztasággal. Megkövülve hallgattam őket, minden feszültséget kimosott belőlem a csodálatos zene, és csak ezután néztük meg a híres Giotto-freskókat…

– Aztán hazafelé eszedbe jutottak a gondjaink?

– Nem elemezgetem én a rosszat, bár arra gyakran gondolok, hogy szebb jövőt érdemelnénk, mint amilyen most kinéz. Sajnos nehezen tűröm a mellébeszélést, a hazudozást… Közben nagyra becsülöm, hogy „békeviselt” generációhoz tartozhatok, és ez maradjon így! Garancia persze semmire nincs, de ha teszünk is érte, van remény. Személyesen nincs okom panaszra. Amíg énekelhetem a dalaimat, és a közönségem velem van, addig nem is lesz. Azt azért nem bánnám, ha a lámpaláz végre elhagyna, mert ha hiszed, ha nem, a hazai és a külföldi sikerek sem csökkentették az izgalmat, ami erőt vesz rajtam, ha felmegyek a színpadra. Ma is csak akkor nyugszom meg valamelyest, ha érzem, a közönség veszi a lapot.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2015/35. lapszámában jelent meg.

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Emmer László
Stylist: Fogt LindaSmink: Tauz Nóra

Ez is érdekelhet

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!