„Karácsonykor is improvizálok a konyhában” – Interjú Ugron Zsolnával

Erdélytől Budapestig vezetett az útja, A Nagyok című televíziós műsorában kiemelkedő művészekkel, sportolókkal, színészekkel beszélget. Kétgyerekes édesanya, aki számára a konyha világa sem idegen... Mihalicz Csilla beszélgetett vele.

advent_ugronzsolna

Amikor erdélyi nemesi családi nevéhez egy Jókai-hősnőét illesztették szülei, aligha gondoltak arra, mennyire ideális írói nevet adtak lányuknak. Amikor megjelent első regénye, az Úrilányok Erdélyben, sokan felfigyeltek Ugron Zsolna finom, arisztokratikus vonásaira. A saját élete is kész regény, mostanában mégis másokéba bújik, hogy megértse és feltárja Erdély híres-hírhedt asszonyainak sorsát, cselekedeteit.

– A „nemes” és az „erdélyi” fontos jelzők önnek?

– Igen, az erdélyiség mindenképpen. Sosem volt kérdés, még akkor sem, amikor hosszú ideig egyáltalán nem mentem Erdélybe. 1989 márciusában jöttünk át, és decemberben bukott meg Romániában a Ceausescu-rezsim. 11 éves voltam, és utána egészen a középiskola végéig nem mentem Erdélybe, de ez idő alatt sem volt kérdéses soha, hogy „kolozsvári lány” vagyok. De meghatározó az is, hogy az identitásom szempontjából fontos kamaszéveimből Budapesten nőttem bele a felnőttkorba. Az, hogy apai ágon nemesi család vagyunk, természetesen valamiképpen része volt a családi történeteknek. Igazából apám is csak ezeken keresztül ismerte meg a nagyszüleim háború előtti életét, hiszen 7 éves volt, mikor a családot kitelepítették a pusztakamarási birtokról.

– Ez hogyan történt?

– A II. világháború után, 1949 márciusában egyetlen éjszaka alatt mintegy 3500 erdélyi magyar nemesi családot telepítettek ki. Rájuk törtek, és azt mondták: egy család, egy batyu – egy órájuk van. Bevitték őket a közeli városokba, és másnaptól kötelező tartózkodási helyet jelöltek ki nekik. Nagyapám, aki jogot végzett, közölte, hogy ő nem földbirtokos, nincs a nevén semmi, de ezzel csak annyit nyert, hogy a falu szélén kellett lakniuk az eljárás végéig, majd mehettek ők is Kolozsvárra a többiek után. A városszéli poros Donát úton laktak egymás mellett a kitelepítettek. Hetente egyszer jelentkezniük kellett a Securitate irodájában. Valamennyire még nekem is valóságos volt ez a múlt, annyiban mindenképpen, hogy így alakulhatott ki nagyon korán az a meglehetősen erős meggyőződés, hogy ami minket körülvesz, az csupán díszlet. Nem az határozza meg az emberi minőségedet, hogy a Ritzben kávézol vagy a hármas metrón zötyögsz – mert ez egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Azt is eléggé belém sulykolták, hogy, tanulj és dolgozz, minden körülmények között.

– Nyomokban sem maradt semmi a régi életből? Nem lógtak az ősök képei a falon…?

– Ugyan, dehogy! Megmaradt egy gyűrű a nagymamámtól, néhány bútordarab, az ezüstből három kanál, három villa, három kés.

– Hogyhogy három?

– Eredetileg hat volt, de mikor meghaltak a nagyszüleim, édesanyám és a keresztanyám elosztották igazságosan egymás közt. Édesapám mondta is, hogy ekkora hülyeséget még nem látott. Nagyanyám visszaszerzett néhány könyvet a régi könyvtárból, de aztán el is adogatta a kolozsvári piacon, amikor nem volt mit enni.

Az interjú a Nők Lapja Advent különszámában folytatódik, a 33. oldalon.

Szöveg: Mihalicz Csilla

Fotó: Csibi Szilvia

 

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!