„A karácsonynak a rítus a legfontosabb része” – Interjú Dr. Csányi Vilmossal

Mennyit ért meg egy kutya a karácsonyból? Miért kezdtek az emberek ünnepelni? Lesznek-e ünnepeink még akkor is, ha a robotok vesznek át tőlünk minden munkát? Dr. Csányi Vilmos etológust kérdeztük a rítusokról és az ünnepek szerepéről az emberek életében.

Csányi Vilmos

– Az ember az egyetlen állat, ami ünnepel?

– Igen.

– Mi a helyzet a kutyákkal?

– A kutya az nem állat. A kutya az már félig ember, és ezért más lapra tartozik. A kutyáknak ajándékot veszünk, karácsonykor pedig várják is az ajándékot. A mi kutyáink, amikor a fát elkezdtük díszíteni, mindig kerestek maguknak egy alkalmas fekvőhelyet, és egész nap azt várták, mikor jön az ajándékosztás. Egyszer, amikor nagyon későn jött a Jézuska, Bukfenc nem bírta tovább. Odament a fához, szag alapján megkereste az ajándékát, majd szép akkurátusan kibontotta a csomagot.

– Mint egy gyerek.

– Gödön, az etológia tanszéken minden évben tartottunk karácsonyi ünnepséget a kollégákkal, kalapból húztuk ki annak a nevét, akit megajándékoztunk valami aprósággal. Először volt egy vacsora, majd a feldíszített fa elé felsorakozott a tanszék az ajándékozásra. Amikor elvittem magammal az ünnepségre Bukfencet, előbb csak nézte, de amikor már a harmadik kolléga lépett oda az ajándékáért, megértette, mi történik, és ő is beállt a sorba. Mindenki pusztult a röhögéstől. Nekem szerencsére volt annyi eszem, hogy előtte odakészítettem az ő ajándékát is, amit teljesen szabályosan megkapott. A kutyák ugyanis pontosan tudják, mi az ajándékozás.

– Reflex szinten értik meg a karácsonyt? Meglátják a karácsonyfát, és ezt kötik össze az ajándékkal?

– A feltételes reflexnél kicsit bonyolultabb a helyzet, mondok is erre egy történetet. Egy időben sokat jártam külföldre, és ott nem mindig volt időm kutyának való ajándékot keresgélni. Ezért úgy oldottam meg, hogy elutazáskor betettem a bőröndömbe a neki szánt ajándékot, amit a hazajövetelemkor adtam oda neki. Megjöttem, kinyitottam a bőröndöt, megkapta az ajándékát. Egyszer azonban Bukfenc még a bepakoláskor odajött, és megtalálta. És mit gondol, mi történt?

– Megsértődött?

– Megszagolta, rám nézett, láthatóan elgondolkodott, és elment. Nem kérte. Pár nap múlva, amikor hazaértem, viszont sokkal vehemensebben követelte, hiszen már biztosan tudta, hogy ott van. De mivel a rítus nem az volt, hogy én akkor adok neki valamit, amikor elmegyek, így nem is kérte, hiszen ilyen nincs. Majd ha megjövök, akkor jön az ajándék is.

– Vagyis ezek szerint az ünnep rítusát is érti?

– Az előbbi helyzetben a feltételes reflexet az jelentette volna, hogy érzi az ajándék szagát, és kéri. De nem, ő megvárta, amíg visszahoztam. Az ünnepnek a rítus része az, amire csak az ember és a kutya képes. Azért tanulta meg a kutya a rítusainkat, mert már túl régóta él velünk. A rítus valójában a nyelv közvetlen előzménye. Ha felhúzom a cipőmet és felveszem a kabátomat, nem kell mondanom, hogy elmegyek otthonról, mert egyértelmű a rítusból, és ezt a kutya pontosan érti. Idegen helyen, ha már unja magát és menne, ezért kezdi el a kabátomat bökdösni, így jelzi, hogy már indulni kéne. Bukfenccel mindig úgy mentünk sétálni, hogy ő odahozta a pórázt, amíg én felhúztam a cipőmet, és indultunk. Ha én nem kezdtem öltözni, ő addig nem is hozta a pórázt.

A folytatást megtaláljátok a Nők Lapja 2015-ös, Advent különszámában!

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Kovács Szilvia

 

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.