Egy olvasó küldte, előrebocsátva, hogy a zarándokútjáról szól Portugáliában, ha nem érdekel, ne olvassam el. Elolvastam. Mit olvastam, felfaltam egy szuszra. Egy nő, aki hatvanhoz közeledve egy reggel arra ébred, hogy nincs kedve felkelni. Nem maradt terve a jövőre, akkor meg minek? Már beteljesítette a sorsát, becsülettel felnevelte a gyerekét, kiápolta a szüleit, megvette a lakását, elvált a férjétől, miközben szép karriert épített, és most hirtelen fogalma sincs, merre tovább.
Valahogy mégis összekaparta magát kétségbeesett helyzetéből, és gondolt egy nagyot.
Vett egy túracipőt, és elindult az El Caminón. Csak ment és ment, nem törődve vízhólyagokkal, sajgó ízületekkel, befeszült derékkal, ment a fájdalmán keresztül. És közben időnként eleredt a könnye. Siratta azt az egykori kislányt, aki úgy ácsingózott az édesanyja szeretetére, hogy mindent megtett volna egy simogatásáért, de hiába volt jó tanuló, jó sportoló „tökéletes gyerek”, elismerés soha nem érkezett.
Így vált felnőve kíméletlen, megfelelni vágyó élmunkaerővé, majd maga is éber, tökéletes anyává, aki, mire feleszmélt, teljesen elmagányosodott… Istenem, milyen ismerős ez! Nemzedékem többsége, még ha voltak is szerető szülei, ugyanabban az átkozott, kreativitást nem tűrő, poroszos, tekintélyelvű iskolarendszerben nőtt fel, a zsigereinkbe ivódott a megfelelési kényszer.
Ideje, hogy elkezdjük járni a belső caminónkat, mindenki a sajátját.
Még Portótól Santiagóig sem kell gyalogolni hozzá, csak egy kicsit befelé figyelni, hogy végre közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Ahogy olvasónk tette. És egy reggel azt vette észre, hogy csodálatos módon már nem fáj semmije. A monoton gyaloglás könnyű, meditációs állapotba ringatta, és hirtelen sok-sok év után azt érezte, újra szabad a lelke.
Elsüllyedtek körülötte a gúzsba kötő határidők, a napi feladatok, elmerült a sok-sok sérelem, baj, seb, már csak a tenger hullámainak csattogása és a madarak trillája hallatszott. Maga volt a paradicsom. Az asszony lelke megemelkedett, megbocsátott az édesanyjának, a főnökének, az állhatatlan férfiaknak, és először az út során végre rámosolygott a mellette elhaladó zarándokokra: jó, hogy itt vagytok, kérdés nélkül is tudom, mit éreztek. És azok visszamosolyogtak rá. Szeretve lett.
Ez is érdekelhet: Keljünk útra! 3 magyar zarándokút arra az esetre, ha kedvünk támadna elvonulni
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!