Évek óta ömlik ránk a szórakoztatóiparban az olyan műsorok tömege, amely részben, de akár teljes egészében a gyengébbek, a kiszolgáltatottabbak megszégyenítésére, kicsúfolására, kellemetlen helyzetbe hozására épül. Mostanában bizonyos tehetségkutató műsorok körül alakult ki vita arról, vajon hol húzódik a határ viccelődés, a kritika és a nyilvános megalázás között.
Ez a televíziós műfaj persze alapvetően az értékelésre épül, és a zsűri számára nem kikerülhető feladat, hogy véleményt mondjon a produkciókról. De mi van, ha a kritika tárgya már nem a teljesítmény, hanem maga az ember: az ügyetlensége, tájékozatlansága vagy éppen a kiszolgáltatottsága? A jelenség nem csak a tehetségkutatókban érhető tetten.
Valóságshow-k, talkshow-k, közösségimédia-oldalak és bármilyen kommentfelület működésének is része lehet a támadás, a sértés és a megszégyenítés. És mit tanulnak ebből a gyerekek, akik mindenhonnan azt hallják, csúfolódni nem szép dolog?
Amit látunk, abból tanulunk
A pszichológiából sokak számára ismerős lehet a szociális tanulás elmélete, ami azt jelenti, hogy az ember nem kizárólag a saját tapasztalataiból tanul, hanem mások viselkedésének és az abból fakadó következményeknek a megfigyeléséből is.
Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia több évtized kutatásait összegző állásfoglalása szerint a médiában látott erőszak összefügg az agresszív viselkedés növekedésével és az erőszakkal szembeni érzéketlenebbé válással.
Komáromi Sándor Bántalmazó kultúra című könyvében meglehetősen tág társadalmi folyamatként ír a jelenségről. Így fogalmaz: „A média egyik kevésbé látványos, mégis mélyen romboló hatása az, ahogyan fokozatosan eltolja a határok érzékelését, és észrevétlenül megtanít arra, hogy jogot formáljunk a másik emberre.
A képernyőkön, plakátokon és hírfolyamokban megjelenő testek, életek és történetek folyamatosan hozzáférhetővé válnak. Az ember hozzászokik ahhoz, hogy belenézzen mások magánéletébe, véleményt alkosson róla, minősítse, kommentálja, ítélkezzen. A média megmutat és felhatalmaz. Azt sugallja, hogy ami látható, az megvitatható, ami megvitatható, az értékelhető, és ami értékelhető, afelett jogunk van állást foglalni.”
A konfliktus piaci értéke
A digitális környezet ehhez még egy fontos tényezőt hozzáad: a figyelemért folyó versenyt. Hiszen ma a figyelem még az időnél is nagyobb érték.
„A közösségi média bántalmazó hatása nemcsak a felhasználók viselkedéséből fakad, hanem a platformok működéséből is – fogalmaz könyvében Komáromi. –Az algoritmusok a figyelemre épülnek, és a legerősebb érzelmeket kiváltó tartalmakat részesítik előnyben. A düh, a felháborodás, a megosztottság jól teljesít.
Így a rendszer folyamatosan olyan tartalmakat tolhat előre, amelyek feszültséget keltenek. Ez a népszerűségre alapozó működés függőséget alakít ki, fontosságot generál, és azt az érzést, hogy ha nem vagyok jelen, kimaradok valamiből, ez a FOMO. Az ember újra és újra visszatér, görget, reagál.”
Ez fontos különbség a hagyományos agresszióhoz képest. A sértő megjegyzésnek közönsége van, a reakció pedig számszerűsíthető: lájkokban, megosztásokban, kommentekben és megtekintésekben. A bántó viselkedés bizonyos helyzetekben tehát nem társadalmi szankciót, hanem figyelmet kaphat.
Komáromi szerint az online kommentkultúrában ehhez társul az arányérzék elvesztése is: „Egy mondat, egy fotó, egy félreérthető megfogalmazás elég ahhoz, hogy valakit teljes személyében megkérdőjelezzenek.” Bárki könnyen azonos lesz egy rossz mondatával vagy hibájával.
Hol húzódnak a határok?
Ha arra vagyunk kíváncsiak, mit tanulhatnak mindebből a gyerekek, érdemes megnézni, hogyan működik maga a bullying a kortárscsoportokban. Christina Salmivalli finn pszichológus és munkatársai kutatásai arra hívták fel a figyelmet, hogy a gyerekek közötti bullying nem egyszerűen a bántalmazó és az áldozat kettősének története, hanem csoportfolyamat is.
A bántalmazásnak ugyanis szinte mindig vannak tanúi, akik maguk is különböző szerepeket vehetnek fel: beállhatnak a bántalmazó mögé, nevetéssel vagy figyelemmel bátoríthatják, az áldozat védelmére kelhetnek, de passzívak is maradhatnak.
Ez is érdekelhet: „Pénzért aláztál meg egy 13 éves gyereket” – Tallulah Willis nyíltan beszélt gyerekkori bántalmazásáról
– A megfigyelőkön néha nagyon sok múlik – mondja Póta-Salgó Réka mentálhigiénés szakember. – Van, aki beáll az áldozat védelmére, más, bár együttérez vele, félelemből passzív marad, megint más pedig csatlakozik a bántalmazóhoz. Aki rendszeresen úgy lát agressziót, hogy közben nem foglal állást, maga nem válik ettől agresszorrá, de megtanulhatja tehetetlenül végignézni a bántalmazást.
És itt válik különösen érdekessé, milyen agresszív vagy megalázó helyzeteket látunk a médiában. Egy osztályteremben a szemlélőnek legalább elméletben lehetősége van közbelépni, segítséget kérni vagy jelezni, hogy ami történik, nincs rendben.
A képernyő előtt ülve azonban eleve passzív megfigyelők vagyunk. Nem tudunk közbelépni, miközben azt látjuk, hogyan reagál a műsor és annak szereplői a bántásra: elítélik, kellemetlennek mutatják, vagy éppen nevetéssel, figyelemmel, műsorelőzetessel, mémmé váló jelenettel jutalmazzák.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!