Két éve, amikor először beszélgettem vele, tél volt, a teázóban félhomály. Én kicsit megilletődött voltam, de ő varázsos személyiségével hamar oldotta a hangulatot. Most élesebbek, könyörtelenebbek a fények, látom minden rezdülését, kinyílását, zárkózását, mélységeit. Segít, hogy barátsággal fogad az otthonában…
Kétlaki életet élsz, szeptember végén tértél vissza Budapestre a Balaton-felvidékről. Hogy telt a nyarad?
Kutya egy nyár volt, tavasszal szépen megcsináltam a kertemet, de a hőség tönkretett mindent. A rózsák úgy dobták le a leveleiket, hogy a virágok ki se nyíltak, az almafák meg bogyókat teremtek. Csak a füge! Azok öklömnyiek lettek. Elhatároztam, hogy jövőre olajfákat ültetek. Egy már van.
Arrafelé megél, úgy tudom. Igaz, hogy nagy környezetvédő vagy?
Régen valóban kijártam a környékbeli bányatavakhoz, hogy összeszedjem a szemetet. Tudod, mint az Égigérő fű című filmben Rajz Jancsi bácsi: „Csak az a szép zöld gyep, az fog hiányozni!” Szurkáltam fel a botomra a nejlonzacskókat, aztán ki velük a kukába. Sajnos már nem tudok kimenni.
Mióta legutóbb találkoztunk, sok minden történt. Például augusztus 20-án átvetted az Országházban a Magyar Érdemrend nagykeresztjét. Szívből gratulálok!
Köszönöm. De megkaptam én anno a Magyar Filmkritikusok Életműdíját is, ami akkor még csak hármunknak volt, Törőcsik Marinak, Darvas Ivánnak meg nekem. Az is valami, nem? Persze, örültem az érdemrendnek. Óriási megtiszteltetés.
Én szimbolikusnak érzem. Ez az elismerés nemcsak a kivételes színészi pályának, hanem a szabad embernek is szólt, aki 1989. március 15-én ki mert állni a televízió székháza elé, hogy elmondja az ellenzék 12 pontját.
Az nem bátorság kérdése volt! (Legyint.) Én annak minden pontjával tökéletesen egyetértettem, innen kezdve kötelességemnek éreztem, hogy eleget tegyek a felkérésnek. Akkor már lehetett tudni, hogy a Kádár-rendszernek hamarosan vége lesz, csak az nem volt világos, hogyan. Ez a szoba sok mindennek fültanúja volt, feljártak hozzám a barátok, kollégák, politizáltunk, beszélgettünk, szamizdatot olvastunk. Érdekes módon senki nem súgott be minket.
Cserhalmi György vallomása gyászról, színészetről, újrakezdésről (Forrás: Zsólyomi Norbert)
Talán mert akkor már testületileg röhögtünk mindenen, és egy rendszernek akkor van vége, ha ki merjük röhögni… De igazad van. A múltkor betértem a szemközti teázóba, hogy vegyek egy üveg mézet, és megállított valaki. Először csak hunyorogtam, nem ismertem meg, aztán leesett: „Ervin, te vagy az?!” Évfolyamtársam volt a főiskolán. Azt mondta nekem: „Gyurka, megnéztelek a színházban, és te tényleg szabad ember vagy!” Hát én annak annyira örültem! De határtalanul.
Sikerült megfelelned anyai nagyapád kérésének: „Kisfiam, a lelked legyen mindig szabad!” Hogy csináltad?
Nem kell foglalkozni a marhaságokkal! Azok félelmetesek, mert ha az ember egymás mellé állítja őket, elbarikádozzák előle a valóságot. Egyszerűen nem kell tudomást venni róluk.
Megmutattad az érdemrendet az unokáidnak?
Persze. Te is megnézheted, ott van a hátad mögött a polcon. Egy nagy meg egy kis doboz. A kisebbiket az átadás után levittem Kékkútra, Gazsi egy óra múlva már trikóján a kitüntetéssel biciklizett az utcán. Iszonyú büszke volt. Én meg csak álltam a kapuban, röhögtem, közben meg majdnem elsírtam magam, olyan édes volt.
Lenke tizenkét éves, Gazsi kilenc. Átadtad nekik is nagyapád intelmét?
Amennyiben a példám hat. De ők már mások. És nagyapámból is csak egy volt… Gyerekkoromban még együtt élt a három generáció Debrecenben, aztán vége lett a tanévnek, és engem feltettek a vonatra Révfülöp felé. A nagyszüleimmel töltöttem az egész nyári szünetet a nyaralóban, igazából ők neveltek fel. Ha itt vagyok Pesten, hétvégente felugranak hozzám az unokáim, szeretnek jönni, és az is előfordul, hogy én megyek hozzájuk.
De én nem akarom őket nevelni, egészen másfajta a kapcsolatunk. A nyáron majdnem két hónapig lent voltak nálam Kékkúton, az nagyon jó volt. Igaz, szegények egész nap be voltak zárva a házba, csak öt óra körül, amikor enyhült a hőség, tudtak lemenni egy kicsit a lányommal a strandra. Kilenc óra körül jöttek fel, én addigra megfőztem a vacsorát. Azok a közös kajálások nagyon jók! Korán reggel aztán együtt keltünk Gazsival, mert ő is fülemüle, mint én.
Sejtettem, hogy nem lehetsz szigorú nagypapa.
Hát attól távol állok. (Elmosolyodik.) Szeretnék inkább részt venni a gyerekek kópéságaiban, a szövetségesük lenni. De mostanában valahogy aggódni kezdtem. Ha például Gazsi felmászik egy fára vagy a kerítésre, szorongva nézek a lányomra. Mindig megnyugtat: meg fogja oldani! De Gazsi még nem ismeri a dolog veszélyeit, én meg már igen. Aztán eszembe jut a saját gyerekkorom, amikor a vasúti töltésen a háborús gránátokat dobáltuk, meg rohangáltunk a háztetőkön.
Be is zártak tízévesen a téglási javító-nevelő intézetbe!
De nem ezért. Egyébként Téglás csak jót tett nekem. Azóta meg tudom védeni magam, nem félek senkitől és semmitől. Ha nincs a nevelőintézet, sokkal kevesebb lennék. Tíz hónapig maradtam ott, akkor perforált a vakbelem, és a nagyapám kivett. Azt mondta, „én ezt a gyereket nem engedem oda vissza”. Szerintem apa és anya valójában nem tudták, hova adtak be engem, fogalmuk sem volt, hogy mit jelentett az ötvenes években egy nevelőintézet. Kemény világ volt. Én mégse adnám semmiért.
Ezt is megírtad az emlékirataidban? Tavaly említetted, hogy felgöngyölíted a családod történetét.
Négyszáz oldalnál tartok, az anyai ág visszanyúlik egészen az 1200-as évekig, az apai felmenőimet pedig még Mária Terézia telepítette az országba. A családfát nem én készítettem, megbíztam vele hozzáértőbbeket. Végtelenül izgalmas megismerni a gyökereinket. A feleségem haláláról szóló részt még nem írtam meg. Nem volt hozzá erőm.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!