Azóta eltelt hét év, és a home office, az online oktatás, illetve általában a technika fejlődése csak rontott a helyzeten.
A hagyományos, verbális kommunikáció hanyatlik. Egy ismerősöm panaszkodott, hogy a fiatal kollégái nem hajlandók telefonon intézni a vásárlói reklamációkat, mert szorongást vált ki belőlük az ismeretlenekkel való társalgás. Az óvónőként dolgozó sógornőm azt mesélte, hogy mostanra a kiscsoportosok jelentős része képtelen hallás után megérteni egy mesét, szükségük van a vizuális ingerekre, ezért folyamatosan báboznia, „varázsolnia” kell.
Csend helyett beszélgessünk!

De ha az értéssel probléma van, akkor mi lesz a beszéddel? Sajnos már vannak jelek, és nem csak az iskolákban, munkahelyeken. Rengeteg pszichológus küzd azzal, hogy a terápiára érkezők képtelenek megfogalmazni a problémáikat, márpedig ha hiányoznak a szavak, akkor nincs meg a legfontosabb eszköz, ami segíthet megérteni és feldolgozni a saját helyzetüket.
Ha egy idegen nyelvet nem használunk, akkor a tudásunk fokozatosan megkopik. De vajon észrevesszük-e, amikor a saját anyanyelvünkkel történik ugyanez? Hétköznapi beszélgetős szituációk tűnnek el: önkiszolgáló kasszánál fizetünk, online veszünk színházjegyet, a csomagot automatába kérjük, a hivatalos ügyeket e-mailben intézzük.
A csend bekúszik az élet egyéb területeire is, hasítanak a csendes szállodák, csendes wellnessek, csendes vasúti kocsik. A fiaim diplomát szereztek úgy, hogy egyetlen szóbeli vizsgájuk sem volt; és a párkeresők hetekig csetelnek az első igazi randi előtt.
Csakhogy egy állásinterjún beszélni kell, és én úgy tapasztalom, hogy a párkapcsolatnak is jót tesz, ha a felek szívesen szólnak egymáshoz. Olyan zajos lett a világ, és annyi inger ömlik ránk, hogy a nyugalomra áhítozva éppen azt építjük le, amiből töltekezhetnénk. Mert holnap vagy egy hét múlva mire emlékszünk majd? Hát arra, hogy milyen jót röhögtünk, sírtunk, álmélkodtunk vagy épp vitatkoztunk együtt.