A nepáli fővárosban, Katmanduban a közlekedés elsőre tiszta káosznak tűnik. Rengeteg a motor, folyamatosan dudálnak, a robogókon egész családok ülnek. Hiába állnak kint a rendőrök, mindenki arra megy, amerre akar. A város a turizmusból él, a hegyekben viszont a pásztorok jelenléte még ma is erős. Ha végighajtják az úton az állatokat, senki nem dudál rájuk, türelmesen megvárják, amíg a nyáj lekanyarodik az ösvényre. Az utcákban dagonyázó bivalyok látványa mindennapos.
Májusban Katmandu adott otthont a női pásztorok világtalálkozójának, amelyre negyven országból érkeztek résztvevők. Amikor leszállt a reptéren, a szervezők kis táblával várták a hajdúsámsoni Sáfián Lászlóné Ibolyát is.
Pásztorok és kalandok Szúnyogpusztán
Ahogy leparkolunk a Debrecen melletti Hajdúsámson szélén Ibolyáék utcájában, meglepődöm: kertes házak kapui sorakoznak egymás mellett. De hol a legelő?
Hol a nyáj? Aztán a vendéglátóink – Ibolya, a férje, Sáfián László és a lányuk, szintén Ibolya – az épület mögé kísérnek minket, és elénk tárul az édenkert. Az óriási, dimbes-dombos terület mellett pajta, istálló, tyúkól, a több száz birkától a lovon át a páváig mindenféle állat bóklászik itt. A házaspárból sugárzik a béke és a bölcsesség.
Sáfián Lászlóné Ibolya pásztorcsaládba született. Az édesapja gulyás volt, ment vele Ibolya édesanyja is, lóháton terelték a marhákat. A gyermekéveit a Komárom megyei Mocsa községben töltötte, majd a fővárosban, a Ruhaipari Szakmunkásképző Intézetben tanult. Utána a Hazai Pamutszövőgyárban helyezkedett el raktárvezetőként.
Ott ismerte meg a későbbi férjét. László hetedik generációs pásztorként már tizennégy évesen juhásznak állt az apja mellé, és csak azért tett kitérőt Gödöllőn, majd Budapesten, mert a kommunizmusban kötelező volt szakmát tanulnia. Harmincnyolcadik éve házasok.
A közös életüket Apajpusztán, azon belül Szúnyogpusztán kezdték 1989-ben. Kilencszáz juhot gondoztak ketten. Az hagyján, hogy ki kellett vinniük az állatokat, még vissza is kellett terelniük őket. Iszonyú kilométereket lábaltak le, meséli Ibolya. Ráadásul a hely hű maradt a nevéhez: a gát környékén annyi szúnyog hemzsegett, hogy egy éjjel még a juhokat is elhajtották a közeli orosz katonai objektum felé. Lászlóék a sötétben keresték a juhokat, nem láttak semmit. Hirtelen reflektorfény vette őket célba. Ibolya azt hitte, mindjárt lelövik őket.
Ez is érdekelhet: „Két évig volt indigókék kecském… Aztán levedlette a szőrét” – A kékfestő mesterség testközelből
Összetartás és szerénység
Lászlót egy év után behívták katonának Hajdúsámsonba, Ibolya pedig követte. Kemény évek voltak, Ibolya munkanélküli-segélyből fizette az albérletet, mellette az egyik árusnak dolgozott be varrónőként. Amikor a férfi leszerelt, a főbérlőjük – a saját érdekei ellenére – azt tanácsolta, vegyenek inkább házat hitelből, az albérlet helyett pedig a törlesztőt fizessék. Még a költözésben is segített. Máskor tüzelőt hozott nekik, és hiába szabadkoztak, hogy nem tudják kifizetni, csak legyintett. „Boldoguljatok!” – mondogatta.
– Bennünk ezek annyira erősen megmaradtak, hogy mi is segítünk mindenkinek, akinek tudunk, és nem várunk cserébe semmit – fogalmaznak. – De sokan csak akkor értenek meg minket, hogy miért tesszük, amikor elmeséljük a történetünket.
A saját ház után jött a saját nyáj is. Tizenhárom juhhal indultak, mellette László kiegészítésnek másokhoz járt juhokat nyírni, körmölni. A szorgalmas, alázatos munkának köszönhetően végül felépítették a saját gazdaságukat. Megkérdezem őket, az állatoktól mit tanulhatunk.
Mindennapjaikat az állatok ritmusához igazítják
– Összetartanak. Erős bennük az az ösztön, ami sok emberből sajnos már kikopott. A kotlós tűzön-vízen át óvja a kiscsirkéit. Volt olyan birkánk, amit nem lehetett megközelíteni, miután megellett, annyira védte a bárányt, hogy képes volt nekem jönni – magyarázza Ibolya. A férje pedig a szerénységet emeli ki:
– Az állatok elégedettek azzal, hogy esznek és pihennek. Nem vágynak többre. Ha az emberek is így gondolkodnának, semmi baj nem lenne a földön – mondja László. – Mi eszerint próbálunk meg élni, nem kell nekünk a világ pénze, azzal küzdjön más. Nekünk elég annyi, hogy boldogan ülhessünk le az asztalhoz.
A kutyával tanult megy járni
„Nem vagyok nőgyógyász, de szerintem ez nem epekő, hanem egy baba” – mondta a doktornő Debrecenben, amikor Ibolyán három nap rosszullét után elvégezték az ultrahangos vizsgálatot is. Ibolya nem hitt a fülének: addigra – huszonegy év házasság után – már lemondtak a gyermekáldásról.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!