Senki nem értette, miért nem tempózik tovább, hiszen csupán annyi történt, hogy miközben ő enyhülést keresett a tenger vizében, hirtelen feltámadt a várva várt szél, és a hajó odébb sodródott. Dobtak neki gyorsan egy kötelet, de nem sikerült elkapnia, majd egy mentőmellényt is a keze ügyébe hajítottak, de az sajnos messzebb landolt.
Az asszony fuldokolni kezdett. A hajón kitört a pánik, mire a sógornőm hirtelen elhatározással megragadta egy másik kötél végét, a tengerbe ugrott, és először a mentőmellény felé véve az irányt – ki tudja, mi súgta neki, hogy anélkül nem fogja tudni kihúzni a társát –, gyors tempókkal a fuldoklóhoz úszott. Az asszony megmenekült! Utólag bevallotta, hogy bepánikolt, és feladta, hogy valaha elérje a sodródó vitorlást…
Ez is érdekelhet: Az igazgató megkongatta a csengőt – 10 másodpercen múlt 1600 gyerek élete Nepálban
Vajon én is feladtam volna? – merült fel bennem a kérdés, miközben döbbenten hallgattam a sztorit. És megfordítva: vajon lett volna-e annyi lélekjelenlétem, hogy beugorjak egy bajba jutott társam után a vízbe? Vagy inkább megvártam volna, hátha valaki másnak az eszébe jut? Esetleg tehetetlenül néztem volna, amíg a hullámok elnyelik a nőt?
Másnap reggel olvasom az újságokban, hogy egy nepáli iskola tanára 1643 diákját mentette meg a villámáradástól azzal, hogy pillanatok alatt felmérte a veszélyt, és higgadtan cselekedett. Állítólag egy barátja azzal hívta fel a nyolc kilométerrel feljebb fekvő helységből, hogy a folyó elsodorta a falujukat, fusson!
Másodpercek alatt kellett dönteni
Az ablakon kinézve látta, hogy gyorsan emelkedik a vízszint, és habozás nélkül megnyomta a riasztócsengőt: minden diák hagyja el az iskolát, és rohanjon fel a szomszédos magaslatra! A gyerekeknek sikerült idejében felérniük a domb tetejére, onnan figyelték rémülten, ahogy a megvadult folyó kiárad, és jeges törmeléket zúdítva a házakra magával sodorja az iskolájukat. A tanárt másnap hősként ünnepelte az ország.
Hős – ízlelgetem a szót. Nem mintha irigyelném a tanártól a megtisztelő jelzőt, hiszen fantasztikus dolgot vitt véghez, nagyon megérdemli, ahogy a sógornőm is. De vajon nem természetes, hogy veszélyhelyzetben társaink segítségére siessünk? Ez nem is bátorság kérdése, egyszerűen felelősek vagyunk egymásért. Ahogy a nepáli pedagógus is szabadkozva megfogalmazta: „Mit tehettem volna?”
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!