Rácz Zsuzsa: Feminizmus a lányom iskolatáskájában

Hát neked mitől ilyen dögnehéz a hátizsákod? – kérdeztem úgy négy éve a Kisebbik lányomat. Mivel a tankönyveit ritkán kell hazahozni, véletlenül vettem észre, ahogyan odébb tettem.

Kinyitottam. Két Enola Holmes-regény és a vaskos, kemény fedelű, Egy feminista nem jár rózsaszínben című esszékötet volt benne. Kisiskolás volt még, nagyot néztem. A kötetnek magam is szerzője vagyok, például D. Tóth Kriszta és Emma Watson mellett…

– Hát ez? – kérdeztem.

– Szoktunk róla vitatkozni a lányokkal a suliban.

– Ó!

Úgy éreztem, mintha kitüntettek volna. Titokban hordja a gyerek a suliba a szakkönyvet. Mit cifrázzam, a lányaim az anyatejjel szívták magukba ezt a tudást. Sőt, hallgathatták tőlem villámelőadások formájában a nők történelmét. Különösen akkor, amikor épp elegem volt a házimunkából (vagyis mindig), és szónokoltam, ­miért életbevágó a családon belüli egyenlő munkamegosztás, hogy a nők ne igáslovakként robotoljanak otthon a pénzkereső állásuk mellett.

Senkitől nem szoktam megkérdezni, hogy feminista-e. Mélyen egyetértek Móra Ferenccel, aki így fogalmazott lányához, Pankához írott levelében, 1915-ben:

„Így négyszemközt megmondhatom neked, kislányom, hogy én azt hiszem, ha akarod, ha nem, te magad is feminista vagy. Nagymama még csak elemi iskolába járt, anya már a képzőt is elvégezte, neked már érettsé­gid van. Hát ez a feminizmus, édes gyermekem. (…)

De az igazi stúdiumaidat a feminizmusról majd akkor végzed, szívecském, mikor én már nem simogatom a haja­dat. Majd ha megtudod, hogy az előszobánkon túl kezdődik az élet, és az nincs olyan melegre fűtve, mint a mi lakásunk. (…) Majd ha tanácsos uraknál koldulsz a bizonyítványaiddal, és nem eresztenek be hozzájuk, mert nő vagy. Vagy nem eresztenek ki tőlük, mert nő vagy.”

Az a nő, aki tanulhat, szavazhat, kereshet pénzt, dönthet arról, mikor és kivel vállal gyermeket, az… ­Igazából mindegy, minek vallja magát, mert a felsoroltak elődeink küzdelmének gyümölcsei.

A lányomnak a nyolcadik osztály végén mestermunkát kellett alkotnia, kicsiben olyan, mint egy szakdolgozat, előadással egybekötve. Önmagában is bátorságpróba, de amikor elmondta, milyen témát választott… Mire tippeltek? Igen, a feminizmust.

(Fotó: Getty Images)

Majdnem elbőgtem magam a meghatottságtól. Rendes kamasz módjára nem hagyta, hogy bármibe beleszóljak, maga kutatott, maga értelmezte az adatokat. A mestermunkához alkotni is kell: előállt egy festménnyel, melyen egyetlen nő portréja látható. De az egyik fele színesben, körülvéve mikrofonnal, könyvekkel, mosolyogva, a másik fele pedig egy szürke, nő formájú burka…

Semmi nem látszik a sötét anyaggal borított arcból, amelyet a szem magasságában sűrű, börtönrácsra emlékeztető anyag fed, és körötte se mikrofon, se könyvek… Hanem kések és pisztolyok. „Ez Afganisztán, anya – magyarázta a Kisebbik –, ahol egy madár énekelhet, de egy nő meg sem szólalhat. A lányok tizenkét éves korukig járhatnak iskolába, utána férjhez adják őket… Férjhez, anya. Egy kislányt.”