Két nappal vagyunk az MVM Dome-os 40/20 fellépésed után. Tízezer emberrel ünnepelted, hogy negyvenéves lettél, és húsz éve vagy stand-upos. Mekkora most a légüres tér benned egy ilyen nagyszabású előadás után?
Furcsa volt, csak pislogtam. Összesen két órát tudtam aludni utána. Behunytam a szemem, és jöttek a képek. Ez volt az első arénás estem, így sokkal jobban szívügyemnek tekintettem, mint egy sima fellépést, és jobban oda is tettem magam. Jól sikerültek a dolgok.
Előtte feltettél egy videót az Instagramra: 2006-ban Fábry Sándor a show-jában váratlanul felráncigál a színpadra, mondván: itt ez a fiatalember, megnyerte a Humorfesztivált, tessék akkor viccesnek lenni.
„Itt hagylak két percre” – mondta akkor Sándor. Húsz éve tart ez a két perc. Innen is üzenem, nagyon köszönöm, Sándor, hogy ott hagytál. Azért az rendesen mély víz volt akkor – gyakornokként dolgoztam a műsorban. Ötszáz néző ült ott, plusz a stáb, nekem akkor az olyan volt, mint most egy aréna-előadás.
Viszont utána már „bemelegítő ember” lettem, vagyis a műsor felvétele előtt kellett szórakoztatnom a közönséget.
Ezt nem adta le a tévé, de a rutinomhoz nagyon jól jött, hogy minden este megkaptam a magam ötszáz nézőjét tíz percre. Amikor pedig, ebből a műsorból kinőve, elindult a Showder Klub, hazai pálya volt, hiszen ugyanazt kellett csinálni, amit addig – csak már felvették.
Hogy kerültél be Fábryhoz?
A Külkereskedelmi Főiskolán lógtam akkoriban – közgazdász lettem amúgy. De már akkor is arra gondoltam: isten őrizze azt a céget, ahova én odakerülök mint közgazdász… Aztán egy hetilapban találtam egy hirdetést: Fábry Sándor gyakornokot keres. Akkoriban már rég nagy rajongó voltam. A műsorait rögzítettem videókazettára, megtanultam, memorizáltam, másnap meg előadtam az osztálytársaimnak.
Ha a tanár késett, mondták: „Ádika, addig kezdd el a tegnapi Fábry Show-t!” Úgyhogy amikor én ezt megláttam főiskolásként, arra gondoltam, ez a hirdetés az életem értelme. Tűzközelben lehetek – ingyen és bérmentve. Ebből lett végül három év. Biztosan kiröhögne egy Z generációs gyerek, hogy ingyen dolgoztam három évig. De ez egyfajta befektetés volt nekem, szívhattam magamba a show-bizniszt.
Ott akartam lenni, hogy lássam, mi történik. Hiszen elég egyértelmű volt az utam. A kamaszéveimet is újságírással, sulirádiózással, kosármeccs-közvetítéssel ütöttem el, már akkor is kellett egy fórum ahhoz, hogy a kis hülyeségeimet elmondhassam. Először a szalagavatómon léptem fel, 2000-ben. Az osztályom táncolni akart, mint minden szalagavatón. És meg mondtam az osztályfőnökömnek, hogy elmesélném a gimnázium esszenciáját…
Azt válaszolta, olyat nem lehet. Táncolni kell, meg Miskolcról ruhát bérelni… Isten nyugtassa az osztályfőnökömet, végül is megengedte. Akkor már egyébként egy ideje „kis Fábrynak” hívtak. De sosem akartam híres lenni, hanem inkább vicces.
Amikor a Godot kávéházban elkezdtem stand-upolni, húszan ültek a nézőtéren – abból tízen háttal nekem. Anyám, aki akkor pedagógus volt negyven éve, nem értette ezt az egészet. Amikor az első ötezresemmel hazamentem valamelyik étteremből, azt mondta, ez tévedés. Vissza fogják kérni a pénzt, úgyhogy el se költsem. Felfoghatatlan volt számára, hogy valakit fizetnek azért, mert sztorizik.
Korábban Kovács András Péterrel beszélgettem, és ő azt állítja: boldog gyerekkorból nem jön ki igazi humorista. Kell hogy legyen valami, ami az embert belülről piszkálja.
KAP-nak igaza van. Neki az apukája volt a probléma, és nekem is – csak más megközelítésben. Én korán elvesztettem az enyémet. Csakhogy nekem tökéletes apukám volt – KAP-pal ellentétben. Sok a hasonlóság köztünk, „dumások” között: vidéki, picit lelkileg sérült, defektes, értelmiségi férfiak – és már nők is.
Én is a humorba menekültem. Mert hirtelen kellett felnőnöm.
Tizenhét voltam, amikor apukám meghalt. Ott maradtam anyámmal, a tesómmal, a házzal – és azt éreztem, nekem kell családfenntartónak lennem. Anyámék összeroppantak, és én is, azóta pánikbeteg vagyok. A humor lett a közeg, ahol újra „hülyegyerek” lehettem – következmények nélkül, társaságban. Boldoggá tettem magam és másokat. Amikor először érzed, hogy vadidegenek nevetnek a vicceiden, az szinte szupererő.
Ez is érdekelhet: Interjú 2022-ből Kiss Ádámmal – „Én a vidámságra esküszöm”
Az előbb említetted a nőket. Érdekes, hogy most kezdenek igazán beérkezni a stand-upos világba.
Azelőtt is voltak nők, például Bach Szilvia, vagy a korábbi években Kormos Anett. Most meg Ráskó Eszter és Ács Fruzsi. Valószínűleg a világ is nyitottabb lett közben. A nőkkel együtt jönnek új színek és nézőpontok. Én kifejezetten bátorítom őket: rengeteg olyan téma van, amihez nekünk, férfiaknak nincs igazán hozzáférésünk. Sokszor érzelemgazdagabbak is a nők, végtelen tárházból dolgoznak.
Negyvenéves vagy, és olvastam, túl vagy az életközepi válságon.
Volt egy ilyen időszakom, igen.
Mitől jött ez a hullámvölgy?
Nem tudom pontosan. Sokáig magabiztos voltam. Valahogy mindig felülkerekedtem a helyzeteken. Aztán egyszer csak ez eltűnt.
Megkérdőjelezted magad?
Pontosan. Akkoriban túl is hajtottam magam, és a belső dolgaimmal sem foglalkoztam eléggé. Azóta tudatosan figyelek erre. Ebben sokat segített egy szakember is.
Kívülről minden rendben volt…
Ez a furcsa! Megvolt minden: család, gyerekek, feleség, munka – tényleg minden. És mégis ott ültem, és úgy éreztem, egy senki vagyok. Kicsit megreccsentem, de szerintem ez teljesen normális. Olyan szakmában dolgozunk, amiben folyamatosan kitárulkozunk. Minden este kiadod magad, és ezt nem lehet húsz évig úgy csinálni, hogy közben nem figyelsz befelé. Ha csak kifelé élsz, egyszer csak ott maradsz üresen. Úgyhogy már figyelek. Most is kivettem egy hónap szabadságot. Abból születnek a történetek – meg tulajdonképpen minden.
Van ma olyan, amit még visszatartasz? Amit nem adsz ki?
Mindent kiadtam. Tényleg mindent. Beszéltem a hibáimról, a gyengeségeimről. Az új önálló estem, a Mit nem mondok! is erről szól. Számomra igazi felszabadulás. Tulajdonképpen annak a korábbi begubózásnak az eredménye, hogy írtam egy olyan estet, ami hozzám képest kitárulkozóbb. Amiben kimondom, mi a bajom, milyen vagyok. Mesélek apukámról is – róla huszonkét éven át nem beszéltem színpadon. Eljutottam oda, hogy elkezdtem „kibontogatni” magam.
Tavaly sem voltál túl jó bőrben.
Szívizomgyulladást kaptam. Igazából nem teljesen egyértelmű, mitől. Mostanában ez valamiért a negyvenes férfiakat különösen érinti. Egy pénteki napon indult, akkor lettem rosszul. Szombatra nagyon leromlott az állapotom, vasárnap pedig már mentő vitt el.
Ráadásul bennem dolgozott a klasszikus „férfi vagyok, kibírom”-reflex. Már alig tudtam járni, a feleségem mondta, hogy hív mentőt. Én meg még azon gondolkodtam, mit szólnak majd a szomszédok… Aztán amikor egy óra múlva sem javult, éreztem, hogy ez nem játék. Egy hétig voltam intenzív osztályon. Eléggé padlóra tett, és jól megijedtem – nem csak én, mindenki körülöttem.
Mi segített a felépülésben?
Négy hónap teljes leállás. Se munka, se sport, se semmi. Ez volt a legnehezebb.
Akkor mesélted, hogy „Escobar-üzemmódba” kapcsoltál: hátratett kézzel szemlélődtél a kertben.
