Világot látni. Más levegőt szívni. Új tájakat, új embereket megismerni, és velük együtt új felfogást, akár világnézetet elsajátítani. És ezáltal kimondva-kimondatlanul, térben jó messzire eltávolodni a mindennapjaimtól, rálátni az életemre, és esetleg megfogalmazni, hogy mivel vagyok elégedett (fontos!), és min változtathatnék.
Amikor pedig megadatott, hogy eljutottam Balira, mindez meg is történt velem.
Az emberek, az óceán, az erdők, a szentélyek, a füstölők illata, mind-mind hatott rám, és talán formált.
Nem véletlenül a sziget az egyik központja a spiritualitásnak. Nem véletlen, hogy számos nő választja lelki feltöltődése helyszínéül, ha van rá lehetősége, bár természetesen egy visegrádi elvonuláson vagy a saját nappalinkban is visszatalálhatunk önmagunkhoz, ha adottak a körülmények és a megfelelő lelkiállapot.
(Fotó: Getty Images)
Én Balin nem lettem spirituálisabb beállítottságú, hacsak nem számítom bele azt, hogy igen sok ígéretet és fohászt mormoltam el magamban az oda tartó repülőúton, illetve egyszer megnéztem, hogyan jógáznak mások a hotel kertjében – és erre hajlamos vagyok úgy emlékezni, hogy több napüdvözletet is megcsináltam ott…
Mindezek tanulsága akár az is lehet számomra, hogy tulajdonképpen nyitott és lelki fejlődésre kész vagyok… és ezért is tudok belátó lenni, amikor a villamoson elcsípek egy mondatot, miszerint valaki két nap alatt, kétszer tíz perc meditáció után helyretette magában a dolgait.
Mert a lényeg talán annyi, hogy legalább megpróbáljuk. Elvonulásokon közel és távol, pszichológusnál, vagy a YouTube-ot hallgatva – hiszen a változás nem helyhez kötött, és ezt tudni már megvilágosodás. Ahogy az is, ha tudjuk: az önismereti munka nem spórolható meg. Időbe telik, és sokszor fájdalmas. De már pár percnyi lassítás és találkozás a valódi önmagunkkal is elindíthat valamit, és hihetetlenül felszabadító lehet.
