Szőke fürtök, kacagós, könnyed szavak – ha nem tudnám, hogy kilencgyermekes anyuka, fiatal lánynak gondolnám. Ragyogó szemmel meséli, hogy ő már gyerekkorában elhatározta, hogy nagy családot szeretne, hiszen ők is négyen voltak testvérek. Aztán tizenhét évesen valahogy megingott: talán mégis inkább kolostorba kellene vonulnia? Hiszen mélyen vallásos családban nőtt fel, és gyermekkora legcsodálatosabb élményei közé tartoztak a nyári vakációk egy ausztriai bencés kolostorban. De mesélje el ő maga a történetét!
„Isten, egy évet kapsz tőlem!”
– A gimnázium vége felé jártunk, lassan el kellett döntenem, mit fogok kezdeni magammal. Két véglet között vacilláltam persze, de ez is annyira jellemző rám! Egy dologban azonban közös volt a két opció: azt kerestem, ami a legfontosabb nekem, a biztonságot. Akkor nyugodt a lelkem, ha megvan a cél, attól kezdve erősen tudok rá fókuszálni. Elbeszélgettem hát Istennel: egy évet kap tőlem, ha addig elém sodor egy fiút, akibe beleszeretek, akkor a gyerekkori álmom felé indulok el, ha nem, akkor apácának állok. És Isten azonnal intézkedett. Gondolom, nagyon megijedhetett, nehogy az ő menyasszonya legyek.
Virág ezen jóízűen felkacag, majd folytatja. Mindketten a Regnum Marianum közösségbe jártak – leginkább egy cserkészcsapathoz hasonlítaná –, ennek vezetőképző táborában ismerte meg a nála kilenc évvel idősebb Emilt. Azonnal megtetszett neki, de mint kiderült, a férfi roppant zárkózott alkat, Virágnak rafinált stratégiákat kellett bevetnie, hogy felhívja magára a figyelmet. Húszéves volt, amikor Emillel oltár elé álltak, és a következő évben megszületett az első, majd sorban utána még három gyermekük.
– Ne hidd, hogy könnyű párkapcsolat volt, ma sem az, túl vagyunk néhány krízisen – komolyodik el Virág. – Tűz és víz vagyunk, én lobbanékony és beszédes, Emil inkább csendesebb, befelé forduló alkat, akinek nem mindig könnyű szavakba önteni az érzéseit. Sokévnyi küzdelem után jutottunk el oda, hogy segítséget kérjünk. Akkor értettük meg igazán, mennyire különböző a működésünk, és hogy ez nem ellenünk, hanem értünk van – csak meg kell tanulnunk jól bánni vele. Azóta sokkal jobban értjük egymást, és tudatosabban tudunk jelen lenni a kapcsolatunkban.
Szibéria és az énekszó
Kezdetben a szerelem lendületet adott mindkettejüknek. A férje informatikusként dolgozott, Virág pedig magyar–finnugor szakot végzett az egyetemen. Az éles eszű lány a harmadik diplomáját már néprajztudományból szerezte, és a szamojéd nyelvű észak-szibériai nomád nép,
a nganaszánok néphagyományaiból írta a doktori disszertációját. Miért pont abból?
– A nganaszánokat tizenkettedikes gimnazistaként hozta elém a sors – indokolja Virág. – Az volt a feladat, hogy írjunk fogalmazást egy finnugor nyelvet beszélő népről, és én önfejűen egy távolabbi ág, a szamojéd nyelvcsalád egyik népének kezdtem el utánanézni. Csakhogy a nganaszánokról, akik mára mindössze 849-en maradtak, semmit nem találtam a könyvtárban. Nem értettem: hogy lehet, hogy semmit nem tudunk róluk?
Az egyetemi évek alatt is ez foglalkoztatott, azért mentem finnugor, majd néprajz szakra, hogy eszközöket szerezzek a tudományos kutatáshoz. A negyedik gyermekünk éppen hat hónapos volt, amikor a félretett egyetemi ösztöndíjamból kiutaztunk Emillel és a babával Szibériába. Míg én a krasznojarszki múzeum irattárában kutattam a nép után, a férjem vigyázott a kicsire. A nganaszánok ősi kultúrája gyönyörű. Számukra az énekszó nem más, mint egy szellemi lény, aki körbevándorol a világban, és az ő kalandjai jelennek meg a mesékben, mítoszokban.
A tojás egy világ!
Dyekiss Virág: A mi húsvéti bárányunk
Virág sokáig a Néprajztudományi Intézet munkatársa volt, ma már szabadúszó. A magyar néphagyományokról ír ismeretterjesztő könyveket, különös tekintettel a családokra és a gyerekekre. Nemrég adták ki újra A mi húsvéti bárányunk című kötetét. A család lelkesen ápolja a hagyományokat, köztük a liturgikus év ünnepi szokásait, illetve bibliai történeteket is szívesen idéznek fel együtt. Most éppen a közelgő húsvét kapcsán. Keresztutat járnak, amelynek során élményszerűen megjelenítik a stációkat, de ami különösen közel áll a szívükhöz, az a feltámadási menet, az öröm útja.
Virág szereti a felkészülést a gyerekeire bízni, hadd éljék ki a kreativitásukat a jelenetek megkomponálásában. Kész színdarabok szoktak kerekedni. A negyvennapos böjtről azonban úgy gondolja, nem kisgyerekeknek való, hiszen a mögöttes tartalomból, a megtisztulásból és a lélek felé fordulás szükségességéből, ami a megújulás feltétele, a kicsik még nem értenek semmit.
Legfeljebb valamilyen apró lemondást gyakorolhatnak ilyenkor, mint például az egyik kislánya, aki idén úgy döntött, a böjt ideje alatt nem fogyaszt édességet, holott természetesen senki nem kívánja ezt egy hatévestől. A családban mindenki mással járul hozzá az ünnephez. Virág nagyobb lányai, a huszonhárom éves Rózsa és a tizennyolc éves Ibolya keze alól például rendre finom, hatfonatú húsvéti kalács kerül ki.
A kisebbek pedig minden húsvétkor kivágják Jézus alakját papírból, és elrejtik egy virágcserép földjében.
Az jelképezi a sírt, ahová a Megváltót a keresztre feszítés után temették. Az édesanyjuknak az a dolga, hogy segítsen Jézusnak észrevétlenül „feltámadni” húsvétvasárnap reggelére, azaz eltűnnie a cserépből, és a mennybe mennie. A húsvéti tojások festése is közös családi élmény, a gyerekek minden évben alig várják.
A tojás a világot szimbolizálja, ezért mindkét felét szeletekre osztják, így rajzolják meg viasszal, majd hagymahéjjal barnáspirosra színezik. Jöhetnek a locsolók! A nagyobb fiúk már a barátaikkal járnak locsolni húsvéthétfőn, Virághoz pedig már az előző este csendjében odalép Emil, és egy kis jácintot vízbe mártva lefröcsköli feleségét a megújulás jegyében. Az nagyon bensőséges pillanat, lábad könnybe az asszony szeme.
(Fotó: Getty Images)
– Bő tíz évvel ezelőtt válságba került a házasságunk – vallja be megindultan. Tisztán, tudatosan beszél, mint aki megdolgozott a lelki békéjéért. – Már négy gyermekünk volt, de én még többet szerettem volna, a férjem azonban itt meghúzta a határt. Csakhogy én ezt képtelen voltam elfogadni, elutasításnak éltem meg, és először el akartam válni. Szerencsére hosszú gyötrődés után sikerült belátásra térnem.
Végül is mire is esküdtem én fel? Arra, hogy annyi gyerekem lesz, amennyit szeretnék, vagy a férjemre? És rájöttem, hogy Emilre. Éppen be akartam neki jelenteni, hogy lemondok a további gyerekekről, amikor, mit tesz Isten – mert ebben biztos, hogy az ő keze volt –, kiderült, hogy a férjem is pont addigra jutott el a felismerésig: nem gördíthetünk akadályt az élet folyása elé!
