Budapesten vagy vidéken töltitek a húsvétot?
– A Balatonnál – válaszol Rebeka. – Nagyon szeretem, hogy ha meleg az idő, már kint reggelizünk a kertben, ahol később a fiúk szódásszifonból meg is locsolnak minket. Minden évben festünk nekik tojást, és ezt magunkkal visszük. Díszítünk filctollal, festékkel, természetes anyagokkal, például tavaly színes fonalakkal tekertük körbe a tojásokat. A nyuszi a kicsiknek rejt el a kertben csokitojást, gumicukrot, ezeket Tamara szokta megkeresni a legjobb barátainkkal, akikkel általában együtt töltjük ezt a napot.
– Tudom, hogy te vagy a nyuszi – néz a nővérére komolyan Tamara.
– Nem én vagyok – háborodik fel Rebus, de Tamara láthatóan megingathatatlan, és további vita helyett inkább ugrálva távozik.
– A balatoni kis présház, amit az évek alatt felújítottunk, igazi menedék számomra – veszi át a szót Réka. – Nincs kerítés, ezért bejönnek az őzek, a vadnyulak, közel lehetünk a természethez, ami engem minden egyes megérkezésünknél a könnyekig meghat. Jókat főzünk, nagyokat sétálunk, és csodáljuk a virágzó mandulafákat – imádjuk a Balatont minden évszakban.
Szerencsére régi barátnőm, Juga Veronika, akivel még a Barátok köztben ismerkedtünk meg, szintén a közelben tölti a családjával a tavaszi szünetet, ezért át tudnak ugrani hozzánk. Az ünnepi menü a férjem feladata, fantasztikusan készíti például a bárányt.
Kapcsolódó: Kedvenc receptem: Farkasházi Réka gránátalmás salátája
Természetesen nem maradhat el a sonka és a tojás sem, sok friss zöldséggel és az általam sütött kaláccsal. Ehhez ragaszkodom, minden évben én sütöm – hagyományosan és gluténmentesen. Persze készül más süti is, babka, répatorta, kuglóf, amit éppen kíván a család. Beni fiam lassan diplomázik, Rebus is egyre önállóbb, de ilyenkor együtt vagyunk mindannyian.
Biztos vagyok benne, hogy a Farkasházi Réka és a Tintanyúl zenekarral lesz olyan húsvéti fellépésed, ami miatt muszáj otthagynod őket néhány órára.
Lesz, méghozzá három is, de ez nem okoz gondot. Sőt, nagyon örülünk annak, hogy a zenekar, amiért élek-halok, biztos alappá nőtte ki magát. Idén húszéves a Tintanyúl, és kimondhatom, hogy számomra hivatássá vált ezt a produkciót építeni, folyamatosan szívvel-lélekkel dolgozni érte. A születésnapunkra rengeteg programmal, koncerttel készülünk, megjelentettünk egy társasjátékot, és elindítottunk egy jótékonysági koncertsorozatot is.
Jártunk évekkel ezelőtt egy óvodában, ahol a roma gyerekekkel foglalkozó óvónő tett egy olyan keserű, lemondó megjegyzést, amit azóta nem tudtam elfelejteni. Majd arra jutottam, hogy tavasszal és ősszel tíz-tíz olyan óvodába fogunk ellátogatni, ahol a szülők és az intézmények nem engedhetnék meg maguknak, hogy kifizessék a fellépésünket.
Azért megyünk, hogy lehetőséget adjunk ezeknek a gyerekeknek arra, hogy élvezzék a zenét. Hogy a dalaink mondanivalója és a figyelmünk által azt érezzék, bármi lehet belőlük.
Már túl vagytok tíz jótékonysági fellépésen – milyen érzésekkel jössz le a színpadról?
Mindegyik nagyon felkavaró. Az első koncertünk helyszíne teljesen véletlenül az a művelődési ház volt, ahol a tavaly elhunyt édesapám népművelőként kezdte a pályáját. Az óvodába készültünk, de az óvónők szerették volna a kisiskolásokkal is megosztani az élményt, ezért áttették a helyszínt. Beléptem a kapun, és akkor állt össze a fejemben, hol is vagyok.
Kapcsolódó: Farkasházi Réka: „Ez nem kispályás anyag lett”
Ott vártak az apukám által ötven éve írt helytörténeti anyaggal. Felálltam ugyanazokra a deszkákra, ahol az ifjúsági klub szervezőjeként az édesapám is gitározott. Ott értettem meg, hogy azt a küldetéstudatot, ami bennem él, innen kaptam, az innen indult. Ez nagyon erős jel volt, hogy ezt a turnét mindenképp meg kell csinálnunk.
Emiatt előfordul, hogy ötkor kelünk, három órát utazunk oda és vissza is, ezt nem könnyű belepréselni a napjainkba. Naivan általában viszek magammal laptopot, hogy az úton dolgozzak, de nem tudok, mert teljesen kimerülök a fellépések végére – egyszerűen mindent kiadok magamból.
Mások ezek, mint a „sima” koncertek?
Nálam sosincs „sima” koncert, mert én nem tudok nem száz százalékot nyújtani, de mások. Ezeken még jobban szeretném, ha gondolati síkon át tudnám adni a kicsiknek, hogy van remény, higgyenek magukban. Két olyan intézményben is jártunk, ahol értelmi sérült gyerekekkel találkoztunk, és az egyikben rengeteg gyakorlással megtanulták kis harangokkal eljátszani egy dalunkat.
Nem tudtam visszafojtani a zokogást, egyszerűen arcon csapott az a végtelen szeretet, ami áradt belőlük.
És olyan jó, ha elhivatott pedagógusokkal találkozom ilyen környezetben. Nekik nem győzöm elmondani, mennyire köszönöm, amit tesznek. Néha elgondolkodom, tényleg segítek-e bármit is azzal, hogy énekelek. Aztán rájövök, hogy igen, én ezzel tudok segíteni. Akár egy kis oviban az ország legeldugottabb sarkában. Akár a Budapest Parkban, ahova a zenénk miatt két éve háromezren jöttek el.
Mit szól ehhez az a Farkasházi Réka, aki húsz évvel ezelőtt a művelődési házakat, koncertszervezőket hívogatta, hogy a figyelmükbe ajánlja a még teljesen ismeretlen zenekarát?
