Gratulálok az új filmedhez, és a torontói filmfesztivál különdíjához is! Megint egy elképesztő ötlet. Miért pont egy tyúkot választottál főszereplőnek?
A legkisebb egységet kerestem, azt az állatot, ami még szorosan a környezetünkben él. Az alapkoncepció az volt, hogy a jelentéktelen kis állat történetét ütköztessem egy nagy emberi sztorival.
Az érdekelt, hogyan használja ki az ember azt a lehetőségét, ami persze egyben nehézség is, hogy következetesen át tudja gondolni a cselekedeteit, képes felelősséget vállalni a döntéseiért, van önreflexiója, szemben a tyúkkal, akit csupán az ösztönei vezérelnek, az, hogy életben maradjon és szaporodhasson. És sajnos megint csak az derül ki, hogy az ember nem él ezzel a lehetőséggel. Hagyja, hogy az ösztönei vezéreljék, vagy nem vállalja fel a felelős döntést.
És miért kellett ehhez Görögországig menni? Ott forgattátok a filmet.
Mert itthon nem kaptam kulturális támogatást, ahogy már tizenhat éve szinte semmilyen filmötletemre nem kapok. Márpedig a film drága műfaj, sok emberre van hozzá szükség, és iszonyú drágák a technikai berendezések is. Olyan főszereplőre volt tehát szükségem, amit mindenütt a világon ismernek, bárhova elvihetek.
Helyszínként előbb Dél-Amerika volt képben, de rájöttem, hogy én nem ismerem a favellák lakóit, nem tudok a fejükkel gondolkodni, fogalmam sincs, mi zajlik a zárt ajtók mögött, márpedig a rendezőnek tisztában kell lennie azzal a világgal, amelyben a filmje játszódik. És akkor jött ez a görögországi lehetőség.
Kapcsolódó: Rám tyúk még nem volt ilyen hatással – Pálfi György Tyúk című filmjének kritikája
Elkezdtem tájékozódni, hogy ott milyen társadalmi problémát tudnék megcélozni, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az illegális bevándorlásról kell egy történetet elmesélni. Arról, hogy az embercsempészek elveszik a háborús övezetekben élők összes pénzét, így hajlandók áthozni őket Európába. Iszonyú kapzsik, miközben embertelen dolgokat művelnek velük. Ha már Görögországban jártunk, kézenfekvő volt, hogy egy görög sorstragédiát forgassunk le.
Valahol azt nyilatkoztad: „A tyúk én vagyok.” Amennyiben…?
Ez a tyúk megszökik a baromfitenyésztő üzemből, majd végigkalandozza az országot, miközben az lebeg a szeme előtt, hogy végre családot alapíthasson. Hogy az ember ne vegye ki alóla minden reggel a tojását, hanem kikelthesse a csibéit. Ebből a szempontból valóban az alteregóm, hiszen nekem is Görögországig kellett futnom, hogy megvalósíthassam az álmom, és filmet készíthessek.
Makacs vagyok, mint a tyúk. Ezenkívül persze még rengeteg rétege, értelmezése van és lehet ennek a történetnek, attól függően, éppen ki nézi. Bárki azonosulhat a főszereplő érzelmeivel, figyelheti a döntéseit, egyetérthet velük, vagy nem, és a mögöttes történet is többféle magyarázatot rejt magában.
Ez a tyúk nagyon okos, a rókát is le tudja rázni. Nem is értem, miért mondják az ostoba emberre, hogy „tyúkeszű”.
Szerintem is okos állat. Nekünk nyolc tyúkunk volt az egy szerepre, mert hamar elfáradtak, mindegyik más született képességgel rendelkezett. Az egyik futni szeretett, a másik képes volt órákig egy helyben ülni, a harmadik meg imádott csipkedni… Halász Árpád állatidomár és csapata mindegyikőjüket arra tréningezte, amiben jók voltak.
Motivációként nyilván az élelem jöhetett szóba, hiszen a tyúk gyakorlatilag egész nap csipeget, főleg magvakat, de például egy virslidarabkáért a világ végéig elfutottak volna. A trénerek hol az asztal alatt lapultak, hol fára másztak a cél érdekében. És volt három kaszkadőrtyúkunk is, akik az ugrálásokat hajtották végre, nehogy lesérüljenek az idomított színészeink.
Kapcsolódó: Csendes barát – Film a mindent érző ginkófáról
Mindenekelőtt azonban hozzá kellett szoktatnunk az állatokat az ember közelségéhez. Ez már a forgatás előtt másfél hónappal elkezdődött, mire a tyúkok ott álltak a kamerák előtt, már felugrottak az ölünkbe, és hagyták magukat simogatni.
Felmerült bennem, hogy eredetileg falusi lehetsz, hiszen már a vizsgafilmed, a Hukkle is vidéken játszódik.
Dehogy! Pesten nőttem fel, a hatodik kerületben. Talán ezért is tudok rácsodálkozni a falvakra és lakóikra. Végtelenül kíváncsi vagyok, mindenféle világok érdekelnek, tulajdonképpen nem csinálok mást, mint végigvezetem a felfedezőutamon a nézőt, így ő is azt látja, amit én.
A film az én csacsogó telefonom, ezzel tudom elmondani, mit gondolok, és ha jól csinálom, remélhetőleg magammal tudom húzni a közönséget is. Egy falusi ember nem biztos, hogy ugyanígy rá tudna csodálkozni a környezetére.
Pálfi György filmjében a tyúk története ütközik a nagy emberi sztorival (Fotó: Mozinet)
A groteszk a kedvenc műfajod, mindig finom humor fűszerezi a történeteidet, bármilyen emberi tragédia sejlik is fel mögöttük.
Ha valaki Kelet-Közép-Európában, a cseh–magyar–román–lengyel tengelyen él, nemigen láthat másképp. Nem véletlenül alkotott ezen a tájon például Mrožek, Kafka, Hrabal, Örkény vagy Ionesco. Ez tehát nem tudatos választás, számomra ez volt a természetes már az eszmélés pillanatában, amikor az egyetem végén kiléptem a valódi filmes közegbe, és elkészítettem az első filmemet.
A második, a Taxidermia főszereplője, ha még emlékszel rá, egy evőbajnok volt, aki a végén megöregszik, de otthon még gyakorol, és már lefolyik a székről, de még mindig több száz Sport szeletet benyom naponta, csomagolással együtt, mert úgy gyorsabb. A fia egyszer megkérdezi tőle, miért kell az alufólia is, mire azt válaszolja: „Megtalálja az a helyét a szervezetben, beépül.”
Kapcsolódó: 1992: Így jöttem vissza – Jancsó Miklóssal Szegő András beszélgetett
Valahogy így van ez a művészi alkotással is. Az ember sokat olvas, egy csomó kulturális hatás éri, s mindez valahogy összeadódik, egységet képez benne. Majd amikor a forgatáson megkérdezik tőlem, hova állítsák a kamerát, már ösztönösen rá tudok mutatni: ide.
Érezhetően közöd van a zenéhez. A Hukkléban nem is beszélnek, egy idős bácsi csuklása adja a film ritmusát. Ahogy a Tyúkban a nyugodt kotyogás vagy az ijedt kotkodácsolás.
A film idő és ritmus is. Nem véletlen, hogy ezt a művészeti ágat választottam. De nem tanultam zenét, pontosabban a szüleim gyerekként járattak, csak a szolfézs elvette a kedvem. Emlékszem, Wahorn András egyszer el akart hívni zenélni, de mondtam, hogy nem tudok. Mire ő: „Szerencséd, legalább tudod élvezni!”
Az olthatatlan kíváncsiságodat kitől örökölted?
Talán édesapámtól. Taxisofőr volt, az a régivágású, akinek a legkisebb budai utcák is megvannak GPS nélkül. Nem is annyira az érdekelte, hogy valakit elszállítson A-ból B-be, hanem az, hogy közben beszélgethet, megismerkedhet különböző emberekkel… Én soha nem készítek ugyanarra a sémára filmet, amit persze a producerek nem nagyon csípnek, mert ők szeretik tudni, milyen jellegű alkotásra számíthatnak.
Talán ezért nincs velük szerencsém. Ami pedig édesanyámat illeti, ő pénzügyes volt, egy irodában dolgozott, de igazából a gyerekeinek, a nővéremnek és nekem szentelte az életét. Jó fejek voltak a szüleim, mindenben támogattak, bármit kitalálhattam volna a jövőmet tekintve.
De te a rendezést találtad ki. Mikor?
