Hányszor nyeljük le az igazságtalan megjegyzéseket, és hányszor választjuk a konfliktus helyett a könnyebbnek tűnő, megalkuvó utat? Saját érdekünk képviselete még hétköznapi helyzetekben is embert próbáló feladat, pláne egy erősebb ellenében. Sokan még teljes életerejük birtokában, belső egyensúlyukat őrizve sem vágnak bele.
Mit érezhet akkor olyasvalaki, akinek testét és lelkét brutálisan szétroncsolták? Közeli rovatunk interjúalanya ebből a reménytelen állapotból indulva járta végig hosszú, műtétekkel és bírósági tárgyalásokkal teli útját. Rá igazán illik az a megállapítás, hogy képes volt a traumából erőt kovácsolni. Nem véletlen, hogy ma már elsősorban nem egy megdöbbentő bűncselekmény elszenvedőjét, hanem a rendíthetetlen élni akarás bajnokát látjuk benne. Nemcsak önmagáért küzd, hanem a sorstársaiért is, azokért a nőkért, akiknek nincs erejük kiállni magukért.
Renner Erika (Fotó: Bielik István)
Mindezeken felül képes volt változást elérni egy olyan rendszerben, amely segítő kéz helyett oly sokszor megalázó magyarázkodásra kényszeríti a bántalmazottakat, és áldozathibáztatással tetézi a fájdalmukat. Harca a szemünk előtt zajlott, hiszen a nyilvánosság erejét használva vitte véghez küldetését. Ma már gyakran vadidegenek is megszólítják az utcán, a villamoson, hogy kifejezzék együttérzésüket.
„Az emberekből nem lehet kiirtani a szolidaritást” – mondja Renner Erika, és mi hinni akarunk neki. Mindaz, amit sikerült elérnie, lehet, hogy csak egy cseppnek tűnik a tengerben, de úgy is felfoghatjuk: először egy csepp, aztán még egy, és még egy… – így lesz a sok cseppből tisztulást hozó zápor, a magányos küzdelemből pedig közösségformáló erő.
A Renner Erikával készült interjúnkat itt olvashatják.
Kapcsolódó:
