Emlékszel, milyen hatások értek gyerekkorodban, amelyek befolyásolták a vizuális kultúrádat?
Teljesen átlagos családban nőttem fel, a szüleim vegyészként dolgoztak, tehát nem is igazán volt művészetközeli a közeg. Viszont nagyon sok könyvünk volt, és amikor látták, hogy engem ezek érdekelnek, egyre több művészeti albumot kaptam. Ezeket mindig szívesen nézegettem, de nem emlékszem semmilyen meghatározó élményre, ami erre terelt volna. Igazából annyi történt, hogy nagyon szerettem olvasni és rajzolni, és valahogy így maradtam.
Mindig összekapcsolódott benned a szöveg és a képek?
Sokat olvastam és sokat rajzoltam, de nem kapcsoltam össze. Összevissza kísérleteztem mindennel, az olvasott szövegektől függetlenül.
Akkor nem is volt egy olyan pillanat, amikor megvilágosodtál, hogy mekkora örömöt ad neked az alkotás?
Nem volt ilyen pillanat, inkább úgy mondanám, ez volt az egyik fő tevékenységem. Annyira jól éreztem magam benne, hogy el sem tudtam képzelni, hogy mást csináljak. Emlékszem, tízévesen kellett írni egy fogalmazást, hogy mi leszek, ha nagy leszek, és én azt írtam, rajzolni fogok. Hogy ez mi lesz pontosan, azt nem tudtam, de az osztálytársaim mind a mai napig emlékeznek erre, és mindig fel is elevenítik osztálytalálkozókon.
Kapcsolódó: 8 könyv, amitől a gyerek azonnal leteszi a tabletet
És aztán tényleg így maradtam, de hagyományos gimnáziumba jártam. Felvételiztem ugyan a Kisképzőbe, de egyáltalán nem készültem, nem feleltem meg, ki is szórtak villámgyorsan. A gimnáziumban viszont már végig tudtam, hogy én ezt szeretném, úgyhogy tizenhat éves korom körül elkezdtem készülni a felvételire az akkor még Iparművészeti Főiskolára.
Mennyire „zavart össze”, hogy tizenhat évig csak magadnak rajzoltál, majd elkezdted tanulni is?
Nekem ez nagyon nagy felfedezés volt, és szerettem azt a közeget. Ahogy elkezdtem rajzolni járni, úgy éreztem, otthon vagyok. Klassz volt a társaság, a közös érdeklődés, és a felismerés, hogy mindenki más, és mindenki másban jó.
És igen, ott szembesültem azzal is, hogy egyáltalán nem tudok rajzolni, és hogy ezt meg kell tanulni.
Ezt a részét nem is élveztem annyira: a stúdiumokat, amikor csendéleteket rajzoltunk, vagy portrékat, aktokat. Én ezt nem találtam annyira izgalmasnak. Nem is vagyok jó ebben, ezt vállalom. De meg kellett tanulni.
És mi az, amit élveztél?
Rengeteg figurát rajzoltam, mindenféle furcsa karaktereket. Pontosan már nem emlékszem, mert igazából az összeset kidobáltam helyhiány miatt. De amire biztosan emlékszem, hogy az alkotást mennyire élveztem. És amikor már tudtam, hogy animációra szeretnék szakosodni, és elkezdtem erre célirányosan készülni, azt még jobban kedveltem. Sokkal kötetlenebb volt, hogy forgatókönyvet, karaktereket, háttereket kellett kitalálni, ez igazán közel állt hozzám.
Egyébként volt B terved, ha nem vesznek fel az Iparra?
Nem, és elsőre nem is vettek fel. Az érettségi után egy évet arra szántam, hogy a lehető legjobban felkészüljek. Lehet, hogy kicsit naiv voltam, de úgy álltam hozzá, hogy nem volt bennem kérdés, én ezt fogom csinálni. Hála istennek a szüleim sosem kérdezték, miből fogok megélni, mert ez a kérdés elég nagy visszatartó erő tud lenni.
Kapcsolódó: Kvíz: Emlékszel még ezekre a gyerekkönyvekre?
Úgy voltam vele, hogy addig fogok felvételizni, amíg fel nem vesznek. Akkor még azt képzeltem, animációs filmeket csinálok majd, főleg szerzői filmeket, saját ötlettel, saját történettel, saját elképzeléssel. De a főiskola és utána a mesterképzés alatt is egyre erősebb lett bennem, hogy engem az illusztráció is érdekel. Nagyon jó tanárom és mesterem volt Richly Zsolt, akivel az egyetem után is kapcsolatban maradtunk, sokat beszélgettünk, és tanácsokat is adott a munkámhoz.
Ő nyomott először a kezembe egy bolognai illusztrációs katalógust. Akkor már tudtam, hogy könyveket akarok illusztrálni. A filmekben is mindig erős látványvilágra törekedtem, tehát már akkor is talán a kép izgatott a legjobban. Mostanra pedig tényleg azt mondhatom, hogy az állókép sokkal jobban érdekel.
Szerinted igaz az a felvetés, hogy rajzolni mindenki tud?
Meggyőződésem, hogy a rajzi képesség fejleszthető. Tehát az, ahogyan lerajzolunk egy csendéletet, egy aktot vagy egy portrét. De az a része, hogy mit találunk ki, már kevésbé. Amitől egy rajz eredeti. A gyerekekre viszont igaz ez, szerintem minden gyerek tud rajzolni. A rácsodálkozásuk, a teljesen egyéni látásmódjuk maga a csoda. Abból már csak veszítenek.
Szerinted ennek mi az oka?
Szoktam járni a Farkasréti Általános Iskolába, ahol van „művészettel nevelés” óra. A kortárs irodalom kapcsán illusztrátorok is tartanak órát. Amikor először mentem be egy ilyen osztályba, azt hittem, nagyon sokat kell majd magyaráznom. Az elsős gyerekek viszont egy perc után tudták, mi a dolguk, hihetetlenül bátrak és szabadak voltak.
Aztán később egy ötödikes osztályban már sokkal több segítséget kértek, és ott meg is ijedtem, hogy hova vész ez a bátorság és képesség, ami nyilván ott van bennük, csak valahogy már nem hiszik el, hogy ők ezt is tudják. A nagyobbaknál mindig kicsit több idő, hogy feloldódjanak, és elkezdjenek úgy igazán alkotni. Nem tudom, miért.
Tavaly év végén sokat szerepelt a neved a hírekben, mert Astrid Lindgren-emlékdíjra jelöltek, amit az illusztrátorok Oscarjaként emlegetnek. Hogyan hat rád ez a jelölés?
Egyszerre félelmetes és persze nagyon megtisztelő. Amikor elolvastam a listát, hogy kik szerepelnek rajta, csupa olyan alkotót láttam, akit nagyon tisztelek, ott vannak a könyveik a polcomon. Nyilván az én köteteim nincsenek ott az övéiken, tehát valahol csoda, hogy a jelöltek között vagyok. De nem gondolom, hogy ezt a díjat valaha megkaphatom.
Ha könyvesboltban járunk, nem lehet nem észrevenni, mennyivel több a szép könyv, mint, mondjuk, tizenöt évvel ezelőtt. Ezt te is így látod?
Igen. Szerencsére volt néhány kis kiadó, akik felvállalták, hogy szeretnének igazán igényes gyerekkönyveket kiadni. Most már nagyon sok szép, művészi igényességgel készült könyv kapható, és egyre többen vásárolják ezeket.
Elég bátor dolog volt ez a kis kiadóktól, mert nyilván nem ezek a legpiacképesebb kötetek,
de ők ezt vállalták, és így mi is tudunk dolgozni, szóval ez nagyon jó. Főleg ma, amikor iszonyatos mennyiségű látvány és kép veszi körül a gyerekeket is. Az, hogy vizuálisan mit látnak, mit tapasztalnak születésüktől fogva, teljesen meghatározza, milyen lesz a környezetük, és milyen kultúrafogyasztó válik belőlük.
Illusztrátorként hogyan látod a különbséget gyermek- és felnőttirodalom között?
