Egy flitteres fekete nadrág, egy zöld estélyi, egy cipzárcserén átesett télikabát – három darab a legalább százból, ami Szluka Szilvia varrónő gondos kezére vár. Az első állomásunk az ő kis műhelye, ahol Szilvi lánya, a huszonegy éves Dorina épp egy nadrág varrását bontja ki.
Szilvinek már az 1911-ben született nagypapája is úri szabó volt, tőle kapta a ruhák szeretetét. Gyerekként is rajongott az anyagokért, először általános iskolásként tervezett ruhát magának: megrajzolta, a nagyapja pedig elkészítette neki.
Kapcsolódó: 5 botrányos ruhadarab, ami egykor kiverte a biztosítékot
– Tizennégy éves voltam, amikor a papám kórházba került, ekkor leültem az otthoni varrógépéhez, és megvarrtam egy farmersortot, ami képzettség nélkül nehéznek számít – emlékszik vissza.
– Először leszidott, hogy használtam a féltett gépét, de amikor látta, hogy mit alkottam, büszke volt rám.
Szilvi ruhaipari szakközépiskolát végzett, majd divattervezést tanult. Több szalonban dolgozott, önálló tervezők mellett. Tíz éve váltott, azóta működteti egyéni vállalkozását, ezt a budai javítóműhelyt.
Szabadság és felelősség: Szluka Szilvia varrónő önálló vállalkozást visz
– Az évek során kialakult a törzsközönségem – folytatja. – Nagyon gyakori, hogy egy új ruhát, nadrágot, blúzt kell ráigazítani valakire – főleg, mióta ennyire népszerű az online vásárlás. Szinte senkin nem úgy állnak a darabok, mint a modelleken, sokan viszont nem szeretnék visszaküldeni, amit vettek, emiatt inkább elhozzák. Ezek között nagyon sok elszabott darabbal találkozom, amit gyakorlatilag újra kell gondolnom.
Kapcsolódó: „Bármennyi elvárást is teljesítesz, mindig jön egy újabb” – beszélgetés Zoób Katival
Például a blézerek átalakítása komoly szakmai gyakorlatot kíván, és ezek nemegyszer igen drága darabok, amelyekkel nem hibázhatok. Gyakori az is, hogy az agyonhordott kedvenceiket szeretnék lemásoltatni a hozzám fordulók, vagy hogy egy minőségi nadrágban, kabátban cseréltetnek cipzárt, javíttatják a bélést. Új ruhákat is varrok megrendelésre, és már tudom, hogy két típusnak nehéz a kedvére tenni: aki elégedetlen önmagával, és aki nem tudja, pontosan mit szeretne. Ez a munka komoly emberismeretet is kíván.
Tűvel-cérnával a bizonytalanság ellen
Eléggé felhígult a szakma – jegyzi meg szomorúan Szluka Szilvia, emiatt kissé félve is érkeznek hozzá megrendelők, ha máshol már megégették magukat, azaz elrontott ruhákat kaptak vissza. Egy vidéken élő kolléganőjétől tudja, hogy neki egészen más típusúak a feladatai: főleg munkásruhák javítása, stoppolás – ott a cél a mentés, a spórolás, kevés a prémiummegbízás.
Dorina a munkából felnézve hozzáteszi: a középiskolában a női szabó szakra járó osztálytársai közül senki nem maradt a pályán, csak ő, aki végül az édesanyja mellett tanulja ki a mesterséget. Ez Szilvinek szerencse, mert például tavaly eltört a lába, akkor Dorina egyedül vitte a műhelyt hónapokig, így nem kellett bezárnia. A falon lógó festményekre még rákérdezek, bár már csenget az első vendég – kiderül, hogy Szilvi festette a képeket.
Kreativitását nem elégíti ki „csak” a javítás, ezért néhány éve rátalált a festésre, már kiállítása is volt.
Ez akár egy másik pillére lehet, hiszen bár most tele az üzlet munkával, a forgalom hullámzó, a jövő bizonytalan. A lányával hétvégén, betegen is sokszor dolgoznak, hogy tisztességesen megéljenek, de félretenni így sem tudnak.
Változatos, de kiszámíthatatlan
Kávéillat és a kelmék elképesztő választéka fogad bennünket második helyszínünkön, a Promes ’95 varroda óbudai műhelyében. A közepes méretűnek számító műhely vezetője-tulajdonosa tizennegyedik éve Gaál Emese, aki jogászként véletlenül került erre a területre. A szabászatot autodidakta módon kitanulta, így három kolléganője mellé akár be is tud ugrani.
Gaál Emese jogászként vezet egy óbudai varrodát – sokszor a hétvégéi is munkával telnek
Az irodája helyett amúgy is jobban szeret a szabászasztal mellett vagy a tágas varrodában lenni, és figyelemmel kísérni a munkálatokat. Emeséék – most tizenhatan dolgoznak itt – gyakorlatilag az összes jelentős magyar márkával működtek már együtt a Nanushkától kezdve Zoób Katin, a Touch Me Not Clothingon, az Artistán, Epres Pannin át a Non+-ig.
– Nagyon drága anyagokkal foglalkozunk – magyarázza Emese. – Jelenleg huszonhét megrendelőnk van, és mindegyik egyéni igényekkel fordul hozzánk, ami komoly koncentrációt kíván.
Ebben nagy segítségem a szabászatunk vezetője, Enikő, aki több mint harminc éve szakmabeli – együtt érkezünk, késő este együtt távozunk.
A magyar tervezők között elterjedt a hírünk, ezért kilencven százalékban tőlük kapunk munkát, de ehhez gyorsnak és rugalmasnak kell lennünk.
A karácsonyi manótól a párizsi szalonba készülő esküvői ruháig terjed a repertoárunk – csak fürdőruhát nem készítettünk még. Egyfajta alkotóműhelyként is „üzemelünk”: szabásmintát gyártunk, ismerjük a cipzárost, a cérnást, az idős bácsit, aki Nagykovácsiban pliszíroz.
A fast fashion árnyékában
Ahogy körbejárunk, Gaál Emese elárulja, hogy a szíve szakad meg a tönkrement magyar márkákért, amelyeknek a maradék anyagai mellett elhaladunk. Bezártak, mert nem tudták tovább finanszírozni a működésüket – egyebek között a fast fashion és a kínai tömeggyártott ruhák térhódítása miatt.
A varrónők két soron dolgoznak a varrodában, zenét hallgatva, időnként beszélgetve. Egyikük, Judit elmeséli, hogy 1983-ban végzett nőiruha-készítőként, és már nyugdíjas. Élvezi, hogy ide rendszeresen bejönnek a divattervezők, szóba elegyedhetnek, és van, aki kifejezetten kéri, hogy ő foglalkozzon a ruháival.
Kapcsolódó: 10 éve történt a divatipar egyik legnagyobb katasztrófája
Naja szakképzett varrónőként huszonhárom éve Mongóliából érkezett, öt éve dolgozik itt – Emese jogászként sokat segít a külföldi kollégák bürokratikus ügyeinek intézésében, iráni szabásza, román vasalója is van. Elvira épp Zoób Kati szalonja számára mintáz egy sapkát, ő negyven éve varrónő, és kifejezetten örül, hogy nem gépies, lélektelen munkát kell végeznie, hanem napi szinten új, rafinált feladványokat oldhat meg.
A csapat elképesztően színes, Emese vezetőként pedig tesz is azért, hogy mindenki örömmel jöjjön be reggelente. Voltak már együtt korcsolyázni, kirándulni, kiállítást nézni – azzal párhuzamosan, hogy gyakran tíz órát dolgoznak, és sokszor kell munkával tölteniük a hétvégéjüket is.
