Kedves Dorka, egy hatéves kisfiú édesapja vagyok, és nehezen merem kimondani: bár szeretem a fiamat, mégis előfordul, hogy amikor hisztizik vagy követelőzik, hirtelen elönt a düh, és arra gondolok, legszívesebben megütném vagy otthagynám. De nem bántom, legfeljebb kiabálok. A feleségem sokkal türelmesebb, én meg egyre gyakrabban érzem magam rossz apának. Édesapám nagyon szigorú volt velem, nem akarok olyan lenni.
Közben a munkahelyi stressz is sok, általában csak túlélni próbálom a napokat. Mit lehet kezdeni ezzel a gondolattal? Állandóan fáradt vagyok, lehet, hogy valami komolyabb nehézségem van?
A férfiaktól érkező kérdésekért külön hálás vagyok, mert még mindig sokkal kevesebb férfi teszi láthatóvá lelki nehézségeit, pedig a megértés és a támogatás ugyanúgy járna. Nekünk, nőknek is hasznos tudnunk, mivel küzdenek társaink, nem beszélve arról, hogy ebből a gyerekek mennyit profitálnak. A láthatóság növelheti az együttérzést, ami jelentősen csökkentheti a feszültséget a szülők közt.
Ez is érdekelhet: 5 mérgező mondat, amit ne mondj a gyereknek, ha azt szeretnéd, hogy hallgasson rád
Nem szeretem a hiszti szót használni, mert nem egy rosszul viselkedő, rendetlenkedő gyereket látok olyankor, hanem egy idegrendszeri viharral küszködő bajbajutottat. Tudom, hallom és tapasztalom azt is, hogy ez a felnőttek idegrendszerére hogyan hat: a mi agyunkban is riasztás indul: „Túl sok a hang, a feszültség, veszély van, elveszítem a kontrollt!”
A kivonulási vágy ebből eredő, a szervezet ösztönös menekülési reakciója.
Ahogy lehet a tünete annak is, hogy a szülő gyerekként szigorral találkozott, amivel nem kapott eltanulható mintát másra: odaforduló, megnyugtató támogatásra.
A dühöt ellenségnek szoktuk tekinteni, amit szégyellni illik.
