Az ünnepi asztal fölött mindig megidézzük a nagymamát. Míg kicsik voltak a lányaim, ő volt minden sátras ünnep lelke, motorja, ő ült le a lányaimmal kézműveskedni, vattából hóembert, tobozból fenyőfát, színes papírból girlandokat, kartonpapírból színpompás nyuszitojást, szalvétából asztali díszt, hétköznapokból mágikus, ünnepre hangoló alkalmakat teremteni. Nem csoda, hogy amikor közeledik a húsvét, a karácsony, a szülinapok, különösen sokat sóhajtozunk és emlegetjük őt.
Idén karácsonykor sem volt ez másként, a tőle tanult módon terítettük az asztalt, legyen szalvétagyűrű a díszszalvétán, meggyújtott gyertya, legyen méltó az ünnep.
És persze legyen százféle sütemény, édes és sós és kicsi és nagy és színes – cukormázas és francia drazséval díszített, cukorgömbökkel pettyezett.
A Kicsi imádja ezt a babramunkát, képes órákig díszítgetni a mézeskalácsokat, és ehhez felhozzuk a kamrából A Dobozt.
Kép: Getty Images)
Nagyi Kincsesdobozát. Közönséges cipősdoboz, talán a férjem egy cipője lehetett benne, mert egész tágas, belefér négy évszakra való ünnep díszítőkészlete: cukorszórók a szivárvány összes színében, habnyomók, mézeskalácsformák, kekszkiszúrók, díszszalvéta-gyűjtemény, húsvéti tojásfesték, tojásmatrica, szülinapi gyertyák, csillagszóró és tortára való tűzijáték – egy komplett kínai vegyesbolt teljes kínálata. Mindig szíven üt: Ez a sok semmi kis vacak hogyan élheti túl őt?! Hogy történhet az, hogy ezek a hülye rózsaszín cukorgömbök ugyanolyan selyemfényben tündökölnek, mint rég, miközben ő már három éve nincs velünk?!
Szerencsések vagyunk, a Nagyobbnak több, a Kisebbnek kevesebb, de azért jutottak vele töltött évek és ünnepek, vannak emlékeink bőven.
Nézem a Kisebbiket, ahogyan nyelve hegyét kidugva óvatosan tojásfehérjepettyeket ejt a mézeskalácsra, színes gömböt biggyeszt rá, ez lesz a szeme. Miből csináljak szájat a mézeskalács asszonynak? – kérdi. De igazából nem tőlem vár választ, tudja, hogy nekem erre sajnos nincsenek ötleteim, mintha egyenesen a Nagymamájától kérdezné, és tudja azt is, hogy valamiféle választ fog is kapni, téren és időn át, mert a kreativitását is tőle örökölte. Én meg egyszerűen örülök, ha időben kiveszem a sütőből a mézeskalácsot, és nem az elszenesedett maradványokat próbálom stikában eltüntetni, mielőtt lelepleződöm.
Az idén szentestén, az ünnepi sültek fölött is sokat emlegettük a Nagyit, amikor hirtelen észrevettem: a férjem, a fia szeme gyanúsan pirosodni kezd. De amint mozdultam volna, a lányaink már meg is előztek. Először a Nagy, aztán a Kicsi rohant oda hozzá és ölelték át őt, úgy borultak rá kétoldalról, mint egy-egy puha vattapaplan, én meg csak pislogtam, és mint villámcsapás, ért a felismerés: a lányaim mindjárt felnőnek.
Soha addig a pillanatig ilyen tisztán és jól kivehetően, mint amikor egy hegy ormáról nézel rá, nem láttam ezt, mint ott, akkor: van két Nagylányunk. Akik pillanatokon belül a saját életüket fogják élni, már nem kérnek tanácsot, sem engedélyt, és nem kell már mindig nekem felpattannom, mert ők is tudják, mit és hogyan kell, például vigaszt adni-kapni… És eszembe jutott Kovács András Ferenc gyönyörű verse:
KÍNAI DALLAM
(részlet)
Ősszé válok.
Már nem bánom.
Szélvész rázhat:
Van két lányom.
Egyik nyárfa,
másik nyírfa:
vén törzsemben
meg volt írva!
Ősszé válok.
Már nem bánom.
lombom rezdül:
van két lányom!
Aztán kis idő múltával én is felálltam az asztaltól, körbeöleltem őket mind, és megsúgtam a férjemnek: van két, majdnem felnőtt lányunk.
