Huszonéves koromban, ha vendégeket hívtam, mindig ugyanazt készítettem: sóban sült csirkét. A sebtiben befűszerezhető csirkecombokat egy kiló sóból készült ágyra fektetjük, és lendületesen betoljuk a sütőbe. Alig egy óra múlva kívül ropogósra, belül omlósra sült isteni vacsorát kapunk. 

Szegény barátaim, így utólag visszatekintve, toleránsak voltak. Nem tette próbára évtizedes barátságaimat, hogy mindig ugyanazt kell enniük vendégségben. Sőt, a leendő férjemet is erre a fogásra hívtam meg elsőként. Az első, sóban sült csirkét követő negyedik évben összeházasodtunk, majd megszületett első lányunk. A Nagylányunk nemrég betöltötte a tizennyolcat.

Végignéztem az elhussant közel két évtizedben róla készült fotókat, és ráakadtam egy profi fotóra. Az akkor négyévesünk fodros ruhában, pörgős szoknyában, édesapja szépen vasalt ingben ül a kanapén, nekem van sminkem, szép ruhám, sőt! Egy alig felfedezhető, de több hónapos várandós hasam is. A fotón szépen mosolygunk. 

Ám a mosoly gyilkos indulatokat takar

Ugyanis amikor a fotózás zajlott, már órák óta annyira éhesek voltunk, mint egy kondányi vaddisznó. Jó, nyilván ettünk vajas kenyeret, de az nem használt. Egy régi, kedves újságíró kollégám, újdonsült gasztro­blogger kérlelésére mentem bele a helyzetbe: 

– Szeretnék interjút készíteni az ételekhez, és persze az élethez fűződő viszonyodról – ezzel hívott fel.

Hogy is tudtam volna neki nemet mondani?!

– De hát ismersz, nem tudok főzni. Sőt, nem is szeretek.

– Csak van valami, amit szívesen szoktál készí­teni…

– Parizeres zsömle?

– Annál eggyel bonyolultabb?

– Sóban sült csirke?

A válasz lázba hozta. Az adott szombaton megsütöttem a csirkéket, az illatozó lakásba toppantak be a szakemberek. Egy egész csapatnyi. Én botor, azt hittem, hogy egy fotós és az újságíró, slussz-passz,­ lekapják a csirkét, aztán szevasz, mi pedig megesszük a fenséges étket.

Azonban a négytagú stáb egyik tagja így mutatkozott be: „Én vagyok az ételstylist.” Gyanút fogtam.

Kapcsolódó: Rácz Zsuzsa Nők Lapja-írásai itt olvashatók

Pláne, amikor a fotósnak tűnő kolléga rávágta, hogy a portrét ő fogja készíteni. Nyilván, ki más, gondoltam. De így folytatta: „A csirkére gondolok. Téged a kollégám fog fotózni, ő majd később érkezik a kollégájával.”