A védelmező orvos: John Langdon Down (1828–1896)
Tizennyolc évesen a családjával sétált egy réten, amikor hirtelen vihar kerekedett. Egy farmon találtak menedéket, ahol élt egy lány, akinek a vonásai felkeltették a fiatalember figyelmét. Még sosem látott ilyen arcot. Szomorúnak és betegnek vélte, szeretett volna segíteni rajta. Érdeklődése az orvoslás felé fordult, azonban akadályba ütközött: korán kivették az iskolából, hogy a családi kereskedésben dolgozhasson, így nem voltak természettudományos ismeretei.
Hogy felzárkózzon, Londonban eltanulta a korabeli sebészet fogásait, és gyógyszerészeti képzésen vett részt. Apja ellenezte választását, az egyetemre csak az ő halála után iratkozott be. Osztályelső volt, professzorait meghökkentette, hogy elmegyógyintézetben szeretne elhelyezkedni. Anglia egyik legnagyobb bentlakásos intézetébe került, ahol hátborzongató körülmények uralkodtak. Down gyökeres változást hozott: elsődlegessé tette a higiéniát, megtiltotta a lakók bántalmazását, elfoglaltságot biztosított számukra – ebben felesége, Mary is segített.
1866-ban publikált egy olyan tünetegyüttesről, melyet a veleszületett betegséggel élők egyik csoportjánál figyelt meg.
Néhány külső jegy (például arc-, szem-, orr- és nyakforma) alapján a mongoloid rasszal kötötte össze őket. Down idővel saját intézetet alapított. Egyik célja az volt, hogy rácáfoljon a hitre, miszerint a mentális betegséggel élők nem képesek tanulni, dolgozni: lakói lovagoltak, növényeket termesztettek, állatokat láttak el. A „mongolizmus” kifejezésnek az 1960-as évekre egyre több kritikusa lett tudományos és társadalmi alapon. A WHO 1965-ben Down unokájának jóváhagyásával kapcsolta az orvos nevét a szindrómához.
Kapcsolódó: 10 fontos tény a Down-szindrómáról
A remegő bénulás megfigyelője: James Parkinson (1755–1824)
Édesapja londoni sebész-gyógyszerész praxisát vette át 1784-ben. Karrierjének első időszakát átszőtte a politizálás: titkos társaságok tagja volt, társadalmi kérdésekben szólalt fel, és kiállt a hátrányos helyzetűek mellett. Fontosnak tartotta a lakosság egészségügyi állapotának javítását, védelmébe vette a mentális betegséggel élőket.
1799-től vetette bele magát a kutatásba. Vizsgálta a köszvényt és a hashártyagyulladást, John nevű fiával pedig egy olyan esetet írt le, melyben a beteg halálának okaként a vakbél perforációját nevezték meg – ez újdonságnak számított. Meg volt győződve arról, hogy egy orvosnak olyan készségekre is szüksége van, mint a gyorsírás, amelyben ő maga is jeleskedett.
1817-ben beszámolót írt egy addig ismeretlen kórról, a remegő (vagy más fordításban reszkető) bénulásról. Saját páciensein és utcai járókelőkön figyelte meg a tüneteket, például az izmok akaratlan, ritmusos mozgását, amely nyugalmi állapotban is jelentkezik. A háttérben agyi eredetű problémát sejtett, de elméletét nem tudta bizonyítani. Mindezek mellett nagy természetbúvár volt, főleg a paleontológia és a geológia vonzotta.
Gyűjtötte a fosszíliákat és az azokról készült rajzokat, több könyvet kiadott a témában, saját illusztrációkkal. Halálát stroke okozta. Az általa leírt gyógyíthatatlan degeneratív idegrendszeri betegséget valószínűleg a híres francia ideggyógyász, Jean-Martin Charcot kötötte a nevéhez. A kórnak 1997 óta van világnapja, mely április 11-ére, a néhai felfedező születésnapjára esik.
A felejtés tudósa: Alois Alzheimer (1864–1915)
Már gyerekként is lelkesedett a természettudományok iránt: szobájában állat- és növénygyűjtemények sorakoztak, kémcsöve és mikroszkópja is volt. A bajorországi Marktbreit városkában nőtt fel, szüleitől azt tanulta, hogy az erőseknek segíteniük kell az elesetteket – ezt egy életre megfogadta.
Az orvoslást „az őrültek kastélyának” nevezett frankfurti elmegyógyintézetben kezdte, ahol a lakókat nemcsak elzárták, hanem kezelni is próbálták. 1901-ben egy különös beteg érkezett: Auguste Deter, aki ötvenegy éves korára képtelen volt ellátni magát, pedig korábban teljesen ép volt szellemileg.
Alois Alzheimer (Fotó: Getty Images)
Akkor már gyakran beszélt összefüggéstelenül, furcsa dolgokat csinált, tanácstalanul viselkedett, feledékeny volt, nem tudta a tárgyak nevét, írás-olvasás közben elakadt. Tünetei súlyosbodtak, leépülve, elbutulva halt meg. Boncolása során Alzheimer többek között arra figyelt fel, hogy agykérge vékonyabb a normálisnál.
